W. Bruce Cameron - Karácsonyi ​kutyavásár

Idén megnéztem az Egy kutya négy élete című filmet és azonnal belopta magát a szívembe. Ezért arra gondoltam, adok egy esélyt ennek a történetnek is.

Őszintén szólva vegyes érzéseim vannak. Egy része nagyon tetszett, viszont a másikat véleményem szerint akár ki is lehetett volna hagyni.

Adott a főszereplőnk Josh, aki egy vemhes kutyusra vigyáz. Lucy azonnal elvarázsolja őt, bár soha nem volt saját kutyája. Megpróbál gondoskodni a vemhes ebről, ám sajnos a kiskutyák halva születnek. Viszont nincs veszve semmi, ugyanis a szülés utáni napon a egy doboz kiskutyát találnak, akiket Lucy azonnal el is fogad.

De Josh még nem is sejti, hogy a kutyus az egész életét megváltoztatja.

Az a szál, ami az állatokról szólt nagyon cuki. Szerettem a hangulatát, még Josh ügyetlenségét is. Mindent tőle telhetőt megtett Lucy-ért, még úgy is, hogy fogalma sem volt a kutyatartásról. Emberi volt és nagyon szórakoztató. Remekül írt le mindent a szerző, szinte magam előtt láttam a kis cukiságokat.

Amit én kihagytam volna, az a szerelmi szál. Nem feltétlen kellett volna bele, anélkül is élvezhető volt a történet. Nem tudom, úgy éreztem, hogy azokat a lapokat, a kutyusok csínytevéseivel is meg lehetett volna tölteni. Emiatt kissé csalódott vagyok, hiszen maga a könyv sem hosszú.  

Viszont a borító annyira nagyon szép! A modell kutyus olyan édes, hogy legszívesebben megölelném!

Összességében egy délutáni kikapcsolódásra teljesen alkalmas a könyv. 16 éves kor felett szerintem bátran olvasható, de nem szabad sokat várni tőle. Megmelengeti egy kicsit a szívet, és kellemessé teszi az olvasással töltött időt.

Amennyiben kíváncsi lettél, a Könyvmolyképző Kiadó választékában megtalálhatod!

Írta: Isabel

 

Maros Edit - Ünnepre várva

 

Nagyon kedves és aranyos szinezőt ajánlanék most nektek, amiben minden oldalon aprócska történetek várják a gyerkőcöket. Olvashatunk a Mikulásról, a Karácsonyról és az ünnepi hangulat szeretetéről is. 

Az illusztrációk tényleg illenek az ünnepek hangulatáshoz. Az egyszerű és tiszta vonalak segítik a koordináció gyakorlását a kicsiknél - minden kép külön lapon kapott helyet, így bátran nekieshetnek azok a gyerkőcök is, akik szeretik a tollal való színezést, vagy nagyon rányomják a ceruzát.

Viszont vízbázisú tollakat, festékeket nem javaslom, mert ahhoz túl vékony a lap.

Maros Edit regényéhez már volt szerencsém, azt nagyon szerettem. Itt azonban a  történetek annyira nem ragadtak meg. Értem, hogy a kicsiknek szánták, de lehetett volna benne egy pici plusz. Olvashatunk készülődésről, várakozásról, de számomra nem mondott újat. Mondjuk az is igaz, hogyha egy három éves ebben a könyvecskében találkozik először ezekkel az értékekkel, valóban megragadhatja az újdonság varázsa. Rövidségük viszont arra tökéletesen alkalmas lehet, hogy egy kis időt együtt töltsünk és megbeszéljük az olvasottakat.

A maga nemében ez egy kedves kis szinező, ami a karácsony előtti hetet bőven kitöltheti a kicsik számára is. Én is odaadom majd az unokaöcsémnek.

Amennyiben te is meglepnéd vele a legkisebbeket, megrendelheted a Libri kínálatában!

Írta: Isabel

A szerző, aki nem retten vissza a valóságtól - Interjú az Emlékkönny megálmodójával

Robin O’Wrightly már több oldalát megmutatta itt a blogon. A mai nap a romantikáé és a komoly mondanivalóé a főszerep, amiben az írónő szintén nagyot alkotott. A következő percekben szó lesz a történelmi regényéről, romantikáról és arról is, hogyan várja az ünnepeket!

Kezdjük az Emlékkönny világával. A regény és a novella is ugyanahhoz az univerzumhoz tartozik, bár a történeteik teljesen elkülönülnek egymástól. 
A regényt igaz történetek ihlették. Mesélnél egy picit az események hátteréről?

Cirka fél óra leforgása alatt a feje tetejére állt a világom 2015. novemberében, amikor kiderült, hogy a családom egyik ágán majdnem negyven évig hazudtak nekem, és maguknak is. A dédszüleim története teljesen más színben tűnt fel, ami totálisan sokkolt, és arra bírt rá, hogy még aznap a regény egyhuszadát képernyőre vessem. Ezt le is írom a könyvben, így nem fejtem ki jobban, de a lényeg, hogy eddig ez a legtöbb valós elemet tartalmazó könyvem, de még így is kevertem bele némi mágikus realizmust, mert szeretem az igaz meséket.

Hogyan zajlott az információgyűjtés?

Ki tudtam indulni családi fotókból, dokumentumokból, de az információ nagy részét a családom egyik tagja szolgáltatta. A többiek is segítettek, amennyire belefolytak anno a történetbe, mert már sajnos nem élnek sokan abból a generációból. Az is nehezítette a dolgomat, hogy a mesélő rettentően jól szórakozott rajtam és az igazságkeresésemen, így vagy háromszor kellett átírnom a sztorit, mire végre kibökte az igazat. Megdolgoztatott rendesen, de sarokba szorítottam: addig nem mehetett haza, amíg nem mesélte el töviről hegyire az igazságot. Szerintem már megsajnálta, hogy annyit túráztatott engem, és tiszteletreméltónak tartotta, hogy ezt a regényírást tényleg komolyan gondolom. Persze emellett sokan mások is segítettek, ismerősök, barátok, akik jártasak voltak abban a korban. Mivel a könyv két kiadást is megért, a másodikat már olyan szerkesztő nézte át, aki több szempontból ismerője annak a kornak és a családunk egyedi helyzetének is.

A családod mennyire támogatta az ötleted? Esetleg segítettek is a kutatásban?

Amennyire csak tehették. Egyrészt a nagybátyám a meséléssel, de anyukám is elég sokat hozzá tudott adni. Még a nagyobbik unokahúgom is beszállt a kutatásba.

Az  Amor vincit omnia című novelládat a 2015-ös párizsi terrorcselekmény alapján írtad. Mi volt a mozgatórugód, amikor elkezdted írni?

Két hete éltem 0-24 transzban, és írtam a könyvet, amikor érkeztek a hírek a párizsi terrormerényletről. Eleve iszonyatos lelkiállapotban voltam, és akkor még ez is megtörtént. Egyszerűen annyira kiborultam, hogy meg kellett írnom novellaként egy amúgy fiktív történetszálat. Ehhez beleástam magam az akkori hírekbe, eseményleírásokat olvastam, kutattam, mint egy megszállott. Az egész novemberem és a december első két hete ilyen őrült állapotban telt el. 

Lelkileg mennyire volt megterhelő a történetek megírása?

Nagyon. Borzasztó állapotban voltam. Nem lehetett hozzám szólni, nem is emlékszem már, mit csináltam az íráson kívül. A családom biztos nehezen élte meg, de nem beszélnek róla, a gyerekeim szerencsére nagyon kicsik voltak akkor, a férjem pedig átvette arra a másfél hónapra a helyemet. Annyira megviselt a történet, és a franciaországi események negatív alakulása, hogy amikor elkészültem a könyvvel és a novellával, a karácsonyra való tekintettel elsüllyesztettem egy évre a fiókba. Utána még vagy három évig nem voltam képes sírás nélkül elolvasni. Mára már sikerült feldolgoznom, főleg, mert „ki kellett terápiáznom” magamból a problémát, a második kiadás okán. Meg kellett edződnöm, szóval már nem sírok, ha meglátok akár csak egy idézetet is a könyvből. Inkább mosolygok, mert azért megérint. Mindig meg fog.

A Stronger than love - Erősebb a szerelemnél, az utolsó a sorban. Ez merőben eltér az eddigiektől, hiszen a romantikus zsáner kedvelőinek írtad. Milyen volt kilépni a komfortzónádból?

Mindig imádok új vizekre evezni, mert… szeretem a kihívásokat. :) Az alapsztori egy pályázatra készült, de végül a projektet hibernálták, és közben én elkészültem a teljes történettel. Gondoltam, ilyet még nem írtam, mi lenne, ha kiadnám, vajon tudnék-e mainstream zsánerben alkotni, vagy sem? Kifejezetten nehéz volt megírni, annyira távol áll tőlem a könnyed érzelmes műfaj. Vagy humort rakok bele, vagy drámát – hát ebbe sikerült mindkettőt becsempészni azért a zsáner kötelező elemei közé.

A három történet közül hozzád melyik áll a legközelebb?  Ez egyezik az olvasói visszajelzésekkel?

Egyértelműen az Emlékkönny, de ez sosem lesz másként, amíg meg nem jelenik egy újabb „szívtörténet”. (Igen, már készül. :) ) Amennyire észrevettem, ezt szeretik általánosságban a legtöbben, akik olvassák, a Molyon is a legmagasabb százalékon áll.

Az illusztrációk szintén a te munkádat dicsérik. Mennyi idő alatt készült el egy-egy kép?

Fotók alapján dolgoztam, de ettől függetlenül változó volt. Egy-két óra minimum kellett egy-egy képhez, de volt, ami „beragadt” akár hónapokra is.

Mivel megígértem az olvasóknak, hogy picit bekukkantunk a magánéletedbe, ezért mesélnél nekünk arról, hogyan készültök az ünnepekre? Mit terveztek Karácsonykor?

Abszolút bensőséges, meghitt és családi ünnep lesz, csak mi magunk. Nem igazán úgy alakult az elmúlt év, ez a hónap meg különösen nem, hogy ünnepeljünk – viszont én hiszek abban, hogy lehetne egész évben karácsony. A kis műfa tavaly óta feldíszítve áll a könyvespolc tetején, nem szedtük le, így volt tervben, ezért nálunk egész évben karácsony volt. Remélem, jövőre is így marad.

Számotokra mit jelent az évnek ezen időszaka?

Aggodalommal tölt el, hiszen az emberiség nem változik, nem lesz jobb vagy kedvesebb. Persze azért van bennem idealista reménység, hátha mégis. Kicsit megtanulunk bízni egymásban, megcsillannak az emberi lelkek, segítenek egymásnak az emberek. És persze végre én is szanaszéjjel nyereményjátékozhatom a könyveimet és magamat – imádok adni és kapni is. Csak azért szeretem a karácsonyt, mert az emberek végre elkezdenek emberségesen viselkedni egymással. Nem nagyon értem, ez miért ne folyhatna egész évben?

Végül: milyen terveid vannak 2022-re? Melyik korosztály számíthat először újabb történetre tőled?

Igazából pont tegnap érkezett meg az előőrse a jövendőnek. :) Megjelent a Mesepelyhek c. hangoskönyv-antológia, ami hamarosan a MEK-en is elérhető lesz ingyen, és a 13. track rajta „A fatündérek karácsonya” című történetem. Magam is mesegyűjteménnyel készülök, aminek ez a karácsonyi sztori is a része; illetve egy versantológiában jelennek majd meg soraim az év elején. Ezekhez az alkalmakhoz találtam ki azt a szerzői nevet – Váczy Virág –, amiben végre a felmenő családi örökségemet is felvállalhatom. Természetesen ez nem akadályozza meg a bennem élő Robin O’Wrightly-t és Szabó Borkát a további alkotásban. :) Ezen nevek alatt is várhatóak még könyveim és valamilyen formájú megjelenéseim, ám ezek egyelőre maradjanak meglepetések. ;) (Bár nem titok, hogy a Tripiconi sztori 4. részét is jövőre szeretném megjelentetni e-bookban, de egyelőre még szerkesztőkeresés folyik.) Emellett elhatároztam azt is, hogy komolyabban kiállok a legális elektronikus terjesztés és megjelenés mellett, mert egyre inkább azt látom, hogy a tomboló papírválság és a könyvterjesztők visszatetsző áremelései miatt az e-booké a használható jövő.

Ezúton is további sok sikert kívánok az írónőnek!

Amennyiben kiváncsi lettél, keresd Robin hivatalos Facebook-oldalát, weboldalát, vagy könyveit többek között a shop.konyvmogul.hu webáruházban!

Írta: Isabel

Robin O'Wrightly - Stronger ​than love – Erősebb a szerelemnél

 Elérkezett az idő, hogy Robin O'Wrightly olyan oldalát is megmutassa, amit még nem láttunk.

Bár itt is fel-feécsillan a jól ismert humor és a remek írástechnika, mégis ez a regény tartokat egy óriási meglepetést is: teljes mértékben a mai olvasónak íródott. 

A történet főhőse Loraine Hindeman, aki egy ígéretes karriert futott be jogászként. Munkaügyben Brassóba megy, ahol egy műkincsügyletet kell lebonyolítania. A nőnek valami azt súgja, teljesen megváltozik majd az élete és mikor megismerkedik Ioan Popaval, akivel azonnal működni kezd a kémia.

Hála az égnek nem csak erről szólt a történet, hanem kaptunk mellé egy kalandos, pörgős cselekményszálat. 

Lo és a barátnője nagyon szimpatikusak voltam. Tetszett a csipkelődésük, arra emlékeztetett, mikor én is ugyanezt csináltam... A jogász egyébként rettentő eszes és szabad szájú. 

Romantikát is találünk benne bőven - bár én most azt az időszakomat élem, amikor ez kevésbé érint meg. Ne értsétek félre: a szerző nagyon jól megírta ezeket a részeket is, csak én nem vagyok (most) ennek a célközönsége. 

Viszont a humort imádtam! Pár óra alatt kiolvastam a regényt és azalatt megfájdult a hasam a nevetéstől. 

A karakterábrázolások zseniálisak, még a rosszakat is szerettem. Mindenki egyedi, de megvan a helyük a történet alakulásában. Senki sem felesleges, a mellékszereplők sem. 

A borító pedig annyira aranyos és nyugtató hatással van rám, hogy ennél jobbat nem is találhatott volna ki a szerző

Ajánlom mindenkinek, aki szereti a könnyed romantikát és a humort, ugyanakkor ezekkel egyidőben komoly és igényes tartalomra vágyik. A kritikai rész nem Robin képességeinek szólt, sokkal inkább az én lelkiállapotomnak. 

Összességében jó volt egy kis desszert Robin világából: mert számomra ez az. Valami édes, egy finom, de kiadó ebéd után, ami egy cseppnyi jókedvvel töltött el.

Amennyiben te is szereted az ilyen könyveket,  Könyvmogulnál leadhatod a rendelésed!

Írta: Isabel

Robin O'Wrightly - Emlékkönny - Egy igen-zet története (Jubileumi kiadás)

Az igazság az, hogy ez nem teljesen friss értékelés lesz, hiszen az írónő jóvoltából egyszer már volt alkalmam elolvasni a történetet. 

Ám az új, jubileumi kiadás, csak fokozta az első okozta élményt. Köszönöm, hogy gondolt rám!

Robin saját családja történetét meséli el nekünk. Az első világháború után megismerkedhetünk a dédszüleivel és a történet csak mélyebbre visz minket a múlt eseményeiben. 

Egy fiatal szerelmespár életébe közbeszól beleszól a sors és elválasztja őket.  Drukkoltam nekik, de számtalan nehézségeken kellett átmenniük...olyanokon is, amelyek talán megelőzhetőek lehettek volna. 

Sokat gondolkodtam azon, miért is fogott meg engem az Emlékkönny: a válasz talán az, hogy nagyon emberi. Nincsenek benne óriási, de üres szavak, senki sem fekete, vagy fehér és mindennek meg van a maga oka. Nem találhatóak benne a szó szoros értelmében vett izgalmas részek, vagy nagy jutalmak. Sokkal inkább az emberi lélek az, ami magasságokba repíti a regényt. Kicsit olyan érzésem volt közben, mintha a régi nagy magyar íróinktól olvastam volna - csak modernebb nyelvezettel. 

Az írónő itt is gyönyörűen fogalmaz, és véleményem szerint ez az a zsáner, amiben a tehetsége leginkább szembetűenő. Világos, hogy a humor egy nélkülönözhetetlen forrása az életnek, de itt annyira gyönyörű és választékos a nyelvezet, hogy azt tanítani lehetne. 

Az illusztrációk, mint mindig, itt is hozzáadnak az érzelmekhez, segít elkézelni a szereplőket és az eseményeket.

A véleményem az, hogy Robinnak még sok ilyet kellene írnia, neked pedig, kedves olvasó, ha ismeretlen számodra ez a név, mindenképpen az Emlékkönny valamelyik részével kezd! Minden egyes oldala bölcsebbé tehet!

Amennyiben érdekelne a regény megtalálhatod a Könyvmogul illetve a NewLine Kiadó kínálatában!

Írta: Isabel

Robin O'Wrightly - Amor ​vincit omnia - Emlékkönny-novella

Nagyon rég sírtam könyvön, de most kiengedhettem mindent. 

2015 november 13. nemcsak Párizsnak, de az egész világnak traumát okozott. A terrortámadás-sorozat, melyben több száz ártatlan megsérült és életét vesztette, örökre megváltoztatta a történelmünket és az életünket.

Robin O' Wrightly ezeket az alapokat használta fel novellája írása során. Az írónő  egy francia lány Perle és egy magyar fiú Tamás találkozását veti papírra ezekben a nehéz pillanatokban. A két fiatal együtt búj el, és próbálják túlélni a Bataclan színházban. 

A leírás egyáltalán nem véres vagy traumatikus, hiszen főhőseinket látjuk, amint próbálják egymásban tartani a lelket. Ez mellett érzékeljük a valós eseményeket és azt gondolom, hogy pont ez teszi annyira szomorúvá és emberivé a történetet. Amikor "csak hallunk" ilyesmiről, korántsem éljük át annyira, mint amikor valaki elmeséli a történteket. Az írónő mesterien mesélt. Láttam magam előtt a jeleneteket, éreztem a rettegést, az életért való küzdést. 

Aztán, mikor mindennek vége lett, és a szereplőink újra találkozhattak szeretteikkel, megkönnyebbülést és a hálát.

Bár, Perle és Tomi kapcsolata nem végződött szerelemmel - szerintem tökéletes volt ez így,- mégis megmutatta, hogy korántsem csak ez az egy érzelem lehet életreszóló. Barátságuk túlmutat nemzeteken, időn és traumákon is, mert bár az hozta össze őket, nem hagyták, hogy ez legyen a kapcsolatuk alapja.

Így a végén, már csak annyit mondanék, hogy köszönöm az írónő bátorságát, amiért megírta ezt, és  segített, hogy mi sem felejtsünk. 

Kívánom az áldozatoknak és hozzátartozóiknak, hogy leljenek békére!

A történteket nem törölhetjük el, de tehetünk azért, hogy ilyet soha többé ne kelljen átélni senkinek.. Soha!

„Csak azért sem gyűlöllek titeket!” ~ Antoine Leiris

Amennyiben kíváncsivá tettelek, keresd a  Könyvmogul kínálatában!

Írta: Isabel

Együtt ​a vírus ellen - Koronavírus? Tűnj el!

 

Mivel már elég hosszú ideje megváltozott a világ szerkezete a koronavírusnak köszönhetően, nagyon kíváncsivá tett ez a gyermekkönyv. Mint minden nehéz időszakban, itt is fontos, hogy a gyerekek  megfelelő információt kapják, az ő nyelvükre lefordírva. 

Azt kell mondjam kellemeset csalódtam. Arra számítottam, hogy nagyon le lesz butítva az információ, de csupán csak egyszerű a megfogalmazása, hogy a kicsik is megértsék. Mai nyelvezetet használ, így egy-egy megmosolyogtató mondat is helyet kapott a fogalmazásban.

Az információ mennyiségével nagyon elégedett voltam. A gyerekek megismerkedhetnek a vírusokkal, azzal, hogy miként terjednek, illetve a könyv nagyobb része kifejezetten a koronavírusra asszociál. Gyönyörű illusztrációk mutatják be a helyes kézmosást és egyéb olyan szabályokat, melyeket be kell tartanunk. (Megjegyzem a higénia, mint olyan, nemcsak ezekben az időkben betartandó!)

A végén kiemelt figyelmet kapnak az olyan olyan szakmákban dolgozók, akiknek kiemelten fontos szerepük van a járvány megállításában. Az is nagyon tetszett, hogy szó esett a súlyosabb betegekről is. A szerző nem félt bemutatni azt sem, hogy bizony sokan kórházba és lélegeztetőgépekre kerülhetnek, ám ezt nem ijesztő módon tette. A színes képek itt is tompítottak picit a traumatikus hatáson, mégis, felkészítenek a valóságra. 

Már gyerekként is szerettem a valósághű könyveket - véleményem szerint ezzel segítjük a helyes helyzetértékelések kialakítását. Természetesen figyelembevéve a célcsoport életkorát és tudásszintjét.

Ősszességében nagyon elégedett vagyok. Bátran ajánlom már kicsiknek is, hiszen megkönnyítheti jelen helyzet megértését és a hozzá való alkalmazkodását.

Amennyiben kíváncsivá tettelek, többek között a Pagony Kiadó weboldalán megrendelheted a saját példányodat!

Írta: Isabel

A szerző, aki több éves tapasztalatát gyúrta egybe azért, hogy segítse a kortárs magyar szerzőket - Interjú Szabó Borkával

A múlt héten Robin O’Wrightly ifjúsági regényéről volt szó, ma azonban betekinthetünk a civil életébe is. Szabó Borka illusztrátor-grafikus és kiadványszerkesztő. Számos magyar szerző munkáját segítette és segíti a mai napig. A most következő pár percben a szakmai könyvéről és tapasztalatairól beszélgetünk. Ha írsz, vagy csak ezen a területen gondolkodsz, mindenképpen tarts velünk!

Kezdjük az elején: miért ezt a szakmát választottad tinédzserként?

Az az igazság, hogy tinédzserként fogalmam sem volt, mi leszek, ha nagy leszek – azt tudtam, mi nem –, az áttörést anyukám segítette elő, aki hamar rájött, hogy szeretek rajzolni és érdekel a számítógépes grafika, így ebbe az irányba igazított. És milyen jól tette! Eleinte én sem tudtam, akarom-e, de rajta és édesapámon keresztül láttam, jó kis út lesz ez. Apukám hasonlóan foglalkozott időnként reklámgrafikával, de teljesen analóg módon. Ám általa megismerhettem az újságkészítés manuális formáját, illetve a kézinyomást, ami lenyűgözött. Ő is támogatta az ötletet, így elindultam az úton tizennyolc évesen.

Milyen út vezetett oda, hogy ez legyen a megélhetésed?

Szerencsém volt, mert anyukám akkor egy neves hetilap szerkesztőségében dolgozott. Nem, nem oda mentem gyakornoknak, de szabadidőmben ott csiszolhattam a tudásomat. Akkoriban nem voltak otthon ipari grafikai szoftvereink, így a hetilapnál töltött extra órák nekem nagy előnyt adtak. Az iskolát is könnyebben végezhettem el, már volt gyakorlatom, több mint az évfolyamtársaimnak. Így a vizsga idején már állásom is volt. Pénteken megszereztem az oklevelet, hétfőn munkába is álltam egy kis kézinyomdában, mint grafikus operátor.

Mire számítson az, aki ezt a pályát választaná?

Nem lesz könnyű, mert idáig úgy tűnhet, megfogtam az Isten lábát – más kérdés, hogy hitem szerint sokat köszönhetek Neki –, de azért a buktatókat nekem is végig kellett járnom. A gyakornokság egy dolog, a valódi éles munka a másik. Az iskolai elmélet kevés, a szülők féltő gondoskodása is csak egyoldalú lehet, de aki kilép és belép ebbe a szakmába, az kemény melóra számíthat. Sok kudarc, rengeteg éjjeli meló, állandó billegés a művészlélek kreativitása és a nyomdai precizitás mezsgyéjén idővel kiégést okozhat. Ezen már túl vagyok, egy két évre háttérbe szorítottam a szakmát 2016 és 2017 között, de aztán az nem eresztett. :) Szóval nehéz kenyér, de édes a végeredmény.

Hogyan született meg a Mit csinál a hogy is hívják? ötlete? Mennyire volt kihívás ezen a könyvön dolgozni?

Eleinte egyáltalán nem akartam ilyen témájú könyvet írni – elvégre hogy jövök én ehhez –, nem éreztem magamat akkora arcnak, hogy szakkönyvet írjak. Ezzel most is így vagyok, szívesen kihagytam volna. Azonban majd’ negyed évszázad alatt láttam egy s mást, amit tudásként igyekeztem magamba szívni. Még ha nem is vagyok valami hű, de nagy májer – távol álljon tőlem –, segíteni szerettem volna a tudásommal azoknak, akik erre nyitottak. Egy ideje mentorálok kollégákat, akik azóta így vagy úgy sikereket érnek el a szakmában. Viszont mindig elszomorított az, hogy a könyvkiadásban effektíve mekkora tudásbeli hiányosságok vannak évtizedek óta, és ez mennyire nem változik. Fűtögettek sokan, írjak szakmai könyvet, de mindig legyintettem rá, hogy hagyjanak ezzel békén. Tavaly végül megtörtem, mert már nem bírtam nézni az áldatlan állapotokat: hogy a könyvkiadásban résztvevők közül is sokan alapvető fogalomzavarban szenvednek; ráadásul a szerzők javarésze nem is ismeri azt a közeget, amiben dolgozik, nem látja át a saját könyve kiadását, így tévúton jár, és félre is vezethetik. Ez most kemény, de inkább vagyok keresetlenül őszinte, mint negédesen hazug. De ez hozta ki belőlem a szakmázós állatot. Kihívás volt megírni, mert először csak blogbejegyzések voltak, de aztán ezt kész könyv formájába kellett ráznom. Azt hiszem, az segített végig, hogy elég elkeseredetten akartam segíteni a rászorulóknak.

Melyik részt volt a legnehezebb papírra vetni és miért?

A könyvterjesztési részt, mert ebbe a szektorba még én sem látok feltétlenül bele. Viszont amikor vállaltam a kérdezz-feleleket, ilyen kérdést is kaptam. Mindenképpen korrekt és valós választ akartam adni rá. Szerencsére a kiadóvezetőm, M. Baranyai Anikó sokat segített nekem ebben.

Milyen cél lebegett a szemed előtt írás közben? Sikerült megvalósítani?

Alapvetően a segítségnyújtás olyan módon, ami mellőzi a bikkfanyelvet. Szerintem sikerült. Aki persze komoly hangvételű, igazi szakkönyvre vágyik, az sem marad hoppon: a könyv végén számos ilyen szakirodalmi mű elérhetőségét megadom.

Hogyan fogadta az ötleted a kiadó? 

Hatalmas bólogatásokkal támogatott. Nagy betűkkel: „CSINÁLD!”

Milyen visszajelzéseket kaptál eddig, mind szakmabeliektől, mind laikus olvasóktól?

Szerencsére, bár nem kaptam még sok visszajelzést, de mindkét oldalról érkezett, így szerintem reálisan szemlélhető a késztermék. A szakmai részében nem, maximum a stílusában lehet kivetni valót találni. Túl laza, humoroskodó, blogszagú, szmájlikkal terhelt. De én ezt tudom, szándékosan írtam így meg. Annyi száraz hangvételű kötet van, én is tudok virtigli bikkfanyelvet rittyenteni, amiben a betűk monotóniája dominál. De minek? Az nem az én stílusom. Az emberek érteni, használni akarják, amit leírnak nekik. Egyébként egyik idézett könyvemben, Stephen King Az írásról címűben is laza a szövegkörnyezet, de hát ő nyilván más kaliber, mint én. Kicsit régebb óta meg jobban is ír. Talán majd húsz év múlva nekem is elnézik. :)

Összességében elégedett vagy a végeredménnyel?

Igen. Persze nyilván lehetne még bővíteni, mert bővíteni mindig mindent lehet.

Tervezel folytatást, vagy egy másik civilebb oldalad is megmutatni az olvasóknak?

Ennél is civilebbet? :) De igen, idővel kinőhet egy második rész. Tervbe van véve. Előre szólok: az is „laza” lesz. :)

Ezúton is további sok sikert kívánok az írónőnek!

Amennyiben kiváncsi lettél, keresd Robin hivatalos Facebook-oldalát, weboldalát, vagy könyveit többek között a shop.konyvmogul.hu webáruházban!

Írta: Isabel

Szabó Borka - Mit ​csinál a hogy is hívják? - avagy Munka a szerkesztőségben

Fotó: Szabó Borka

Szabó Borka neve nem ismeretlen a magyar kortárs írók számára. Sokunknak segített már, és most eljött a pillanat, hogy tudását másnak is átadhassa. 

A Mit csinál a hogy is hívják? azonban nem az a szakmai könyv, amire az ember számít. Nem száraz tanulnivalót kaptunk általa, hanem egy ízes nyelvezettel átitatott anyagot, ami segíti tisztázni a fogalomzavarokat.

Az írónőnek van egy sajátos stílusa: képes mindent humorral kezelni, amit nem mindenki értékel. Pláne, egy ilyen zsánerben alkotott könyvnél. Viszont, pont azért tűnik ki a sok szakkönyv közül: nem száraz, hanem a maga komolysága mellett emberi maradt. Borka nagyon jól tudta, mik azok a kérdések, amelyek minden írópalánta fejében megfogalmazódnak, mik azok a fogalmak, amikkel mindenképpen találkozni fogunk. Fontos, hogy ezekkel tisztában legyünk ahhoz, hogy az irodalomban megfelelő módon ellavírozhassunk. Akkor meg pláne, ha írásra is gondolunk.

Viszont, ha az alapokkal tisztában vagyunk és valami mélyebb mondanivalót keresünk, az írónő azok igényeit is kielégíti, ugyanis a könyv végén megtaláljük a felhasznált anyagok listáját. Ez megkönnyíti, hogy komolyabban is elmélyedjünk a témában. 

Számomra nagyon sokat adott a könyv. Mindenképpen szeretnék az írás terén fejlődni, ezért sokat segített abban, hogy a fogalomzavaraimat tisztázza. Az pedig, hogy nem zúdult rám egyszerre sok információ felgyorsítja a tanulási folyamatot. Mint egy nagyon jó jegyzet, olyan volt számomra: minden benne van, ami fontos, el is van magyarázva, ám mindet lehet boncolgatni még, ha valakinek ahhoz van kedve.

Azt kell mondjam, hogy Varga Bea: A siker tintája című szakkönyv mellett ez az egyik legjobb amit olvastam. Sőt! azt mondanám, hogy a kettőt együtt használjuk! Beáét gyakorlásnak - oldjuk meg a feladatokat benne, Borkáét pedig az elméleti tudás elsajátítására.

Remélem, sok ilyen lesz még a magyar piacon!

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, a Könyvmogul várja a rendelésed!

Írta: Isabel

Szabó T. Anna -Tóth Krisztina - Varró Dániel - Kerge ABC

Emlékszem, mikor gyerek voltam és ismerkedtem a betűkkel, az Ablak Zsiráf volt a segítségemre. Nagyon szerettem,hogy minden oldal segítségemre volt abban, hogy elsajátítsam az új tudást, ezért sok reményt fűztem a könyvhöz. Nos, kicsit csalódott lettem.

Mindhárom szerző nevével sűrűn találkozom könyves oldalakon, Varró Dánieltől olvastam is, ezért lepett meg picit, amit kaptam.

Minden egyes oldal kapott egy külön versikét, amiben az ABC betűit tanulhatják meg a kicsik. Illusztrálva vannak, így könnyítve meg a tanulási folyamatot. Na, de...

A versek számomra nagyon nem voltak átütőek. Sokszor volt olyan érzésem, hogy csak arra figyeltek az alkotók, hogy a sor végi rím kijöjjön...vagy éppen még arra sem. Igen tudom, hogy a haiku is például ilyen, de ott legalább van tartalma a mondanivalónak. Itt találkoztam olyannal, aminek még ez sem igazán volt.  

Véleményem szerint, attól mert egy gyerek még kicsi, nagyon is értelmes. Pusztán azért, hogy a költői eszközök kijöjjönek az "angolna" ne legyen már "angolná". Ha van ilyen kifejezésünk az angolnaalakúak bármelyikére, én kérek elnézést. Sajnos több ilyennel találkoztam a könyvben...

Viszont voltak kifejezetten cuki és aranyos mondanivalójú versek is. Nem sok, de azért akadt. Meg is mutatnám a kedvencemet, mely a T betűhöz tartozott: 

Zárható a teveorrlyuk,

Tudják ezt a teveborjúk.

Fújhat a Szahara szele!

Nem megy homok soha bele.

Itt a gyerkőc nemcsak a betűt tanulhatja meg, de egész sok érdekességet is a tevéről. A klasszikus rímelés lehetővé teszi, hogy könnyen megtanulható legyen, ráadásul még vicces is! Nem is igazán értem, miért nem lehetett az összes betűnél valami ilyesmit csinálni...

Összességében azt mondanám, hogy azon a pár darab versikén kívül, amik emészhető információt tartalmaztak, nem igazán ragadott magával a könyv. Pedig nagyon jó kezdeményezésnek tartom és a remény is megcsillant benne...

Ezt a kötetet is ajándékba kaptam, amit nagyon szépen köszönök!

Amennyiben te is kialakítanád a véleménnyed, a Pagony Kiadó várja a rendelésedet!

Írta: Isabel

A szerző, aki novelláiban több generáció nehézségeit veti papírra - Interjú a Jégvirágok írónőjével

Szabó-Huber Nikoletta - Jégvirágok című novelláskötete az őszi időszakom egyik legmeghatározóbb olvasmánya volt. A sokszor megható, kegyetlenül őszinte történetek, nemcsak az érzelmeikre, de a józan eszünkre is képesek hatni.  Éppen ezért vele sem maradhatott el az interjúkészítés! Ez következik most, fogadjátok szeretettel!

Kérlek, pár szóban mutatkozz be az Álmok útján olvasóinak!

Szabó-Huber Nikolettának hívnak, eddig két könyvem jelent meg, mindkettő a NewLine Kiadó gondozásában. 2020 júniusában Niki Tailor írói néven látott napvilágot a Mindenki hazudik című regényem, melynek műfaja pszichológiai thriller. A második könyvem egy novelláskötet, amely Jégvirágok címmel jelent meg a polgári nevemen. Budapesten végeztem magyar-angol tanári szakon. Magyar szakosként az egyetemen sokat olvastam, az írás iránti szenvedélyem nagyjából ezzel egy időben alakult ki. Jelenleg GYED-en vagyok, két gyermekem van.

Amikor elkezdted, miért novellák írása mellett döntöttél? Van olyan alkotó, akinek a munkássága inspirációként szolgált a számodra?

Az első könyvem műfaja regény, szerettem volna magam kipróbálni más műfajban is. 

Palotás Petra novelláskötetei és munkássága inspiráló volt számomra a novelláim megírásakor. 

Mi az oka annak, hogy viszonylag nehéz témákat választottál az alkotás során? Magánemberként te hogyan küzdesz meg a nehézségekkel?

Szerettem volna felhívni a figyelmet néhány fontosabb társadalmi problémára, melyek mellett hajlamosak vagyunk lehajtott fejjel elsétálni. Érzékeny vagyok a szociális problémákra, ezért többször előfordult, hogy kutatómunka közben eltört a mécses.

Melyik a te, és az olvasóid kedvence története?

Több olvasóm említette kedvenceként a Tiszta lappal és A babaház című novellákat.

Az én egyik kedvencem az Örökkön örökké, ugyanis ezt a novellát a nagyszüleimről mintáztam, és a nagypapám emlékére írtam. Ezen kívül a leginkább a Tiszta lappal, A babaház, Jégvirágok, A cipó, Virágárus, és a Színielőadás novellákat szerettem írni.

Mi volt a legfelemelőbb pillanatod írás közben?

A legfelemelőbb pillanat mindig a novellák „megoldása”, végkifejlete volt, amikor a történet nyugvópontra jut. A novelláim többségének pozitív a lezárása. 

Van valami koncepciója a novellák sorrendjének?  Mennyi ideig tartott a véglegesítés?

A novellák stílusukat tekintve különbözőek, több generáció problémáit, nehézségeit ölelik fel. A sorrendnél arra törekedtem, hogy különféle stílusok váltogassák egymást, nem szedtem egy csokorba a hasonló stílusú novellákat.

A novellák megírása három-négy hónapig tartott, és körülbelül további egy hónap volt a szerkesztés.

Az értékelésemben két  novelládat kiemeltem, (Tiszta lappal, A virágárus) szerintem egy kisregényt legalább érdemelne a történetük. Nem gondolkodtál még a bővítésen?

Köszönöm szépen! A novelláskötetem szerkesztője is felvetette ezt az ötletet, és ha jól emlékszem, éppen a Tiszta lappal kapcsolatban. Egyelőre nem gondolkodtam bővítésen, de sose tudni mit hoz a jövő.  

A regény a NewLine Kiadó gondozásában jelent meg. Kezdő íróként milyen tapasztalatokkal gazdagodtál? Jó szívvel ajánlod őket másnak is?

Szerencsés vagyok, hogy rátaláltam a NewLine Kiadóra, jó szívvel ajánlom az olvasóknak és az írótársaimnak is. Szerzőként nagyon elégedett vagyok velük, mindenben segítenek.

A borítód nagyon szép, hűen tükrözi a kötet érzelemvilágát. Könnyű volt közös nevezőre jutni a grafikussal?

A borítómat Ashley Redwood, a kiadó egyik grafikuska tervezte. Ashley remek munkát végzett, szuperül lehet vele együttműködni. 

Itt a tél, és a bekuckózós olvasások időszaka. Te hogyan töltöd ezt az időszakot és az ünnepeket?

Az időm nagy részét a gyerekek kötik le, van egy három és fél éves lányom és egy kilenc hónapos kisfiam. Nem sok szabadidőm van, de azt írással és olvasással töltöm. Már készülünk az ünnepekre, megvolt a közös lakásdíszítés, a napokban pedig következik a mézeskalácssütés. A karácsonyfa alá természetesen mindig kerül könyv, nemcsak nekem, de a gyerekeknek is. Szerencsére a kislányom imádja a könyveket, ha kirándulni megyünk mindig figyelmeztet, hogy ne felejtsek el könyvet tenni az útra. Ezúton is szeretnék békés és kellemes ünnepeket kívánni mindenkinek.

Szerzőként milyen további terveid vannak?

Jelenleg egy újabb thriller regényen dolgozom, bár szabadidő híján kicsit lassan halad az írás, remélem, hogy legkésőbb jövő ősszel sikerül publikálnom.

Ezúton szeretnék további sok sikert kívánni Nikolettának!

Amennyiben felkeltettük az érdeklődésed, keresd az írónőt Facebookon, vagy kötetét a NewLine Kiadó kínálatában!

Írta: Isabel

Csukás István - Órarugógerincű ​Felpattanó (Pom Pom meséi 10.)

Pom Pom történetei számomra nagyon meghatározóak, ugyanis az iskolámban egyike  volt azon meséknek, amelyeket nyugodtan engedtek megnézni. 
Jómagam kevésbé szerettem, mert nem mindig értettem az alapcselekmény logikáját, de mivel gyerek voltam, örültem, hogy mesét nézhettem.

A történet alapja egy elromlott óra - ezt javítja meg főhősünk barátai segítségével. Csakúgy, mint a tévében, itt is Gombóc Artúr felbukkanása csalt mosolyt az arcomra. Imádtam a madárkát és a csokimániáját. Mindig úgy gondoltam, hogy neki van a legtöbb esze a társaságból és ezt, ez a kötet is megerősítette.

Természetesen minden jó ha a vége jó: Picur időben beér az iskolába, Pom Pom is megoldott egy újabb feladatot Gombóc Artúr pedig hódolhat a csokoládé iránti szenvedélyének. 

Az illusztrációk tükrözik a rajzfilm grafikáját, aki azt szerette, ebben sem fog csalódni.

Összességében jó volt nosztalgiázni, köszönöm szépen a barátnőmnek, hogy meglepett vele! 

Amennyiben még nem olvastad a sorozat ezen részét, a Könyvmolyképző Kiadónál kedvezményesen beszerezheted!

Írta: Isabel

Kőrösi Zoltán - Ami ​a szívedet brummja…

Először is köszönöm szépen a kötetet - a barátom nagyon eltalálta mire van szüksége a lelkemnek. Vannak olyan időszakaim, amikor sokkal jobban fel tudok töltődni egy gyerekeknek szólő könyvtől, mint bármilyen komolyabb témától. Ez is ilyen volt.

A gazdagon illusztrált rövid versek egytől-egyig macikról szólnak, akik ugyanolyan személyiségjegyekkel rendelkeznek, akár a gyerekek. Szeretnek enni, játszani bohóckodni, de ugyanakkor szomorkodni is nagyon tudnak. Mivel ugyanazon az életszakaszon mennek át, mint a mi kinyinyeink nagyon könnyű őket megszeretni és a szívünkbe zárni.

Nem tudom, mennyire van igazam, de véleményem szerint a költő egyik elsődleges célja, hogy oly módon csempéssze be a kicsik életébe a tapasztalást, hogy közben jól szórakoznak. Mivel a versek inkább az óvodás-kisiskolás korosztálynak szólnak, fontos, hogy tehermentesen ismertessük meg őket a világ dolgaival. Finoman, apránként. 

Ám ez a könyvecske nemcsak erre lehet alkalmas. Kiváló alap a tanulás utáni stressz levezetésére, hiszen a versek nagy része humoros, jókat lehet nevetni rajtuk. Mivel kifejezetten jó kedvre derítenek, ezért akár arra is alkamasnak tartom, hogy egy-egy projekt keretében a kicsik meg is tanuljanak belőle párat. Szavalóversenyen, vagy osztály előtt felmondva képes lehet enyhíteni azt a feszültséget, ami már régóta megfigyelhető a gyerekek között. 

A 38 oldalas könyvből több kedvencem is van, ám ha csak egyet lehet választani, akkor ez lenne az:

A medvékről és tortákról

Aki a sütit, vagyis a sütiket szereti, az rossz medve nem lehet! 

Aki meg a tortát is bírja, az jó medvegyerek. 

Vagy a palacsintát! A málnalekvárosat!

Abből is többet vagy a nagyon sokat.

Talán, ebből is látszik, milyen kis picinyke, de aranyos sorok várják a gyerkőceinket ebben a műben. 
Jó szívvel ajánlom már a legkisebbeknek is, hiszen nyelvezetük, mondanivalójuk az ő igényeikhez igazodik a leginkább. Persze, az olyan gyerek-felnőttek, mint én is, nagyon fogják szeretni!

Amennyiben sikerült felkeltenem az érdeklődésed, megrendelheted a Könyvudvar weboldaláról!

Írta: Isabel

Robin O'Wrightly - A ​lantidák felfedezése (Tripiconi sztori 3.)

 

Fotó: Robin O'Wrightly

Először is szeretném megköszönni a szerzőnek, hogy elolvashattam a a Tripiconi sztori legújabb részét! Őszintén szólva, hatalmas rajongója vagyok a sorozatnak, túlzás nélkül állítom, hogy emiatt szerettem meg az írónő munkásságát.  Ezért most nagyon izgulok, hogy úgy adjam át a gondolataimat, hogy mások is kedvet kapjonak hozzá.

Nézzük is a történetet: Tripicon egy szigetvilág, mesés tájakkal és egy uralkodói párral, valamint gyermekeikkel. Az ő ttörténetük adja a sorozat gerincét. 

A harmadik részben földrengés sújtja Perallantisz Városát, melynek epicentruma eléri hőseinket is és ez az a pont, ami újabb kalandok sorát indítja el. Mást nem mondanék a történetről, mert itt tényleg nem szeretnék spoileres lenni, ráadásul, aki nem ismeri az előzményeket, azoknak nem lőnék le semmilyen poént.

Nézzük inkább az írónő stílusát, és hogy miért kiemelkelkedő számomra az, amit az ifjúságnak nyújt.

Sokszor szoktam azt mondani, hogy nagyon boldog vagyok, ha látom az írói fejlődéseket, a haladást.  Itt azonban sajnálattal vettem tudomásul, hogy ez Robinnál elmaradt...

Most, hogy picit mindenkit megleptem, elmondom, hogy szerintem nem kis teljeseítmény kell az egyre jobb alkotások születéséhez; ám ahhoz is legalább ennyi kell, hogy hozzuk azt a színvonalat, melyet az első résszel megalapoztunk. Sok sorozat azért merül ki, mert a szerző nem képes tartani azt a mércét, melyet az olvasók elvárnak tőle. A  Tripiconi első része megfog, de a másik kettő ugyanolyan szorosan magához köt. Semmivel sem mutat csökkenőbb tendenciát, és ezért le a kalappal az írónő előtt.

Már csak ezért érdemes a kamaszaink kezébe adni.

Stílus szempontjából szerintem teljesen megállja a helyét a fiatalok között, hiszen választékosan, mégis modern formában kalauzolja őket végig a történéseken. Fontosnak tartom, hogy a nyelvezet is alkalmazkodjon a célközönséghez, ám mivel ebben a korban még nagyon könnyen tanulunk, példát is mutassunk vele. 

A karakterek nagyon könnyen kiváltanak belőlünk érzelmeket. Mindenki szeretheti vagy utálhatja őket, hiszen olyanok, mint mi. Néha jól, máskor rosszul döntenek, ám igyekeznek a helyesen cselekedni. Tetszett, hogy a szerző nem próbálta meg tökéletesnek beállítani őket, ezzel is erősítve a sorok között megbúvó tanítási szándékot. Pont ezért nem is tudnék kedvencet kiemelni közülük, mindenki úgy tökéletes, ahogy megálmodták őket. 

Amit még imádok az egész sorozatban az a Tripipédia: minden fontosabb esemény, családfa, térkép és minden, ami ahhoz kell, hogy ez az egész mese valósággá váljék. Amikor egy szerző ennyire odafigyel a világalkotásra, az számomra példaértékű és inspiráló is egyben.

Egy apróságot azonban mégiscsak megemlítenék picinyke negatívumként: nekem a három rész közül ennek a borítója tetszik a legkevébé. Valahogy túl egyszerűnek érzem a történethez képest. 

Nagyon-nagyon jó szívvel ajánlom minden kamasz számára, mert ez egy olyan sorozat, amit nem szabad kihagyni. Szórakoztat, tanít, elgondolkodtat. Kell ennél több egy szülőnek? 

Amennyiben kíváncsivá tettelek a teljes sorozatot megrendelheted a következő webáruházak valamelyikén:

Könyvmogul
NewLine Kiadó

Könyvmentorok

Írta: Isabel

Hogyan született meg a Tripikoni sztori? - Beszélgetés a szerzővel

Robin O’Wrightly írónő egy figyelemre méltó színfoltja a magyar írói palettának. A több zsánerben alkotó szerző általában a humor és a szatíra mögé rejti komoly és elgondolkodtató mondanivalóját, így hívva fel a figyelmet tabutémákra is. A most következő interjú azért különleges a számomra, mert azokról az alkotásokról kérdezhetem őt, melyek számomra a legkedvesebbek. Vágjunk is bele!

Évek óta foglalkozol írással. Ez idő alatt jelent már meg több sorozat és egykötetes könyved is; többek között  romantikus,  ifjúsági, fantasy, igaztörténet, és pszichothriller zsánerében.  Mesélj nekünk egy kicsit arról az útról, melyre mint alkotó léptél! Ki is Robin O’Wrightly?

Az írás nagyon alattomosan kúszott be az életembe. Sosem akartam író lenni, annak ellenére, hogy több is van a családban. Így az irói személyiség kialakulása nem is köthető konkrét időponthoz. Valahol apukám halála után testesült meg, miután kiadtuk a könyvét posztumusz, és arra gondoltam, hogy én is írhatnék. Aztán valamikor a kétezer-tízes évek elején meg is írtam az első szatírámat, és kitaláltam az írói nevemet, viszont 2015-ig nem igazán történt semmi. Amikor elvesztettem az irodai munkámat, helyette az írást találtam meg. Abban az évben adtam ki az első regényemet, az Erelemet, és írtam még kettő regényt, ami után folyamatosan indult be a dolog. Az biztos, hogy 1. nem akartam soha egykötetes író lenni, 2. megőrültem volna, ha csak egy zsánerben alkothatok, nekem minél többet ki kell(ett) próbálnom. 2017 óta hivatásos író vagyok a Mogul kiadónál, bár van civil szakmám is – grafikus-szöveggondozó -, amit 2009 óta a könyvkiadási szférában, független szakemberként kamatoztatok. Valahogy minden a helyére került az idők során, és mire kettőt pislogtam – kicsit lassan pislogok, na :) –, 2021 végére elkészült 16 könyv.

A könyveid mindegyike más-más réteget céloz meg, ezáltal viszonylag széles az olvasótáborral rendelkezel. Mit gondolsz, mennyire szeretik, hogy ennyire sokoldalú vagy?  Számodra mennyi nehézséget, vagy éppen boldogságot okoz a különböző területek kipróbálása?

Mostanában kezdtem el ezen gondolkozni, hogy mi lett volna jó, ha a sokféle zsánernek Nemere-szerűen sokféle nevet választok, vagy ha egyetlen zsánernél maradok egy névvel. Azt hiszem, jól döntöttem, hogy nem hagytam beskatulyázni magam, mert végül is lett saját skatulyám: ROW. A Robin O’Wrightly rövidítése egyébként „sort” is jelent, ezért a Könyvek Sorban szlogenem elég jól visszaadja. Másrészt „lárma” jelentése is van, ami azt jelenti, hogy körülöttem mindig egy kicsit puskaporos a levegő. Én már nem tüsszögök tőle, megszoktam. :D A sokoldalúság szerintem nem baj, fontosabb, hogy az olvasók tényleg élvezzék az olvasmányt, szórakozzanak vagy elgondolkodjanak rajta. A kísérletezgetést én különösen élvezem, mert szeretem a kihívásokat, főleg, ha sikerülnek. :) Előfordult már, hogy mellényúltam, de még abban is sok fejlődnivaló lehetőség volt, vagy éppen segített orientálódnom másfelé. Edison mondta, hogy egy sikeres alkalom mögött kilencvenkilenc kudarc is állhat, de a lényeg, hogy az az egy sikeres lett. Addig nem szabad feladni, utána meg minek?

Térjünk is rá a lényegre: a könyvekre. Rögtön az egyik kedvencemmel kezdeném: a Tripiconi sztorival. Ez egy ifjúsági-kalandregény sorozat, melynek alapját a tripiconi szigetvilág és annak lakói adják. Idén jelent meg a harmadik része e-bookban. Általad lehetőségem volt még megjelenés előtt elolvasni és ugyanannyira tetszett, mint az előző kettő. Mesélnél egy kicsit a sorozat alapkoncepciójáról?

Tripicon világát édesapám, Váczy Jépont Tamás találta ki és építette fel vizuális elemekből (térképek, bélyeg art, logók, emblémák, installációk, kellékek, ruhadizájn stb.). Negyven évig dolgozott rajta, tulajdonképpen haláláig; kiállításokat szervezett, a családi életünk része volt. Ráadásul a 2015-ös évben a családunkról komoly titkok is kiderültek, ami még inkább megvilágította, miért építette fel apám ezt a szigetvilágot magának és nekünk. Egyedül írni nem írt – néhány szórólapot kivéve –, én pedig úgy éreztem, hogy mind apám emlékét, mind az élethosszi munkáját ilyen módon is szeretném megőrizni, tovább vinni és élettel betölteni. Így született meg a Tripiconi sztori.

Tudom, hogy még koránt sincs vége a történetnek, így érdekelne, hogy honnan merítesz ötleteket az újabb és újabb kalandokhoz?

Bevallom, az első négy részt két év leforgása alatt írtam meg. Az ötletek adottak voltak a családunk történetéből, illetve a saját kalandregény- és ókorilegenda-szeretetemből. Nem beszélve arról, hogy szívemen viselem a bolygónk sorsát, emiatt érintőlegesen cli-fi (climate fiction) elemek is vannak a könyvekben. (A hetedik rész azonban teljességgel cli-fi lesz.) Idén már az ötödik rész is készen, szerkesztésre vár. A hetedik részt két éve kezdtem el írni, még az elején tartok, mert mindenféle más jött közbe, illetve még csak három rész tárult olvasók elé.

Mivel ifjúsági regényről beszélünk, hogyan fogadta a célközönséged a könyvet? Mi a legnagyobb dicséret, amit tőlük kaptál?

Szerencsére elég tág korosztályos az olvasások sora, viszont a célközönség is imádta, akik olvasták. Talán a legnagyobb dicséret, amikor másnak is ajánlják, vagy tök jogosan azzal „bombáznak”, hogy mikor jön már a következő rész.

Édesanya vagy, így kíváncsi vagyok, hogy a gyerkőceid milyen véleménnyel vannak a szigetvilág kalandjairól?

Azt előre bocsáthatom, hogy nekik köszönhetem szinte a legtöbbet. A két legifjabb szereplő, Matteo és Daniella a gyerekeimről lett mintázva. Ők szervesen belefolytak a szerkesztési munkálatokba, például az első négy részt folyamatában olvastam fel nekik. Vagy egy évig biztosan volt esti meséjük. :) Remélem, hogy büszkék még, mert most már felnőnek lassan, kamaszok; bőven túlnőtték az „avatárjaikat”.

A sorozattal részévé váltál a gyermekirodalomnak, így hatással vagy a fejlődésükre és arra, hogy megszeressék az olvasást.  Ezt szem előtt tartva írod a részeket?

A gyerekeknek szánt irodalom a legnagyobb felelősséggel járó vállalkozás a világon. Az első vagy az elsők között nekik adott olvasnivaló az egész életükre kihatással lesz, így nagyon nem mindegy, mi és hogyan szerepel a történetben. Szerencsére a gyerekeim nagyon jó mérőzsinórok voltak; a lányom meglehetősen romantikus lelkület, a fiam pedig nagyon nem – kettejük között ellavírozgatva, a visszajelzéseket tekintve, szerintem sikerült megtalálnom az arany középutat.

Mennyire figyeled a fiatalok szlengjeit, nyelvújításait? Használod a kamaszok kifejezéseit is, hogy közelebb hozd őket a regény világához?

Hála istennek, a gyerekeim és az iskolai környezet nem vulgarizált, illetve e tekintetben vigyáznak rájuk. Inkább én vagyok a botlatókő, bevallom, mivel van, amikor nem válogatom meg a szavaimat, de a gyerekek előtt igyekszem visszafogni magam. Ők elég értelmesek, szépen és választékosan beszélnek, de a szlenget sem fogom vissza, miután tudom, hogy megvan a megfelelő szókincsük, így van mire építeni. „Laza” beszédstílus jellemez minket, de amikor úgy van, szólok, hogy ha komolyra kell venni a kifejezésmódot. Egyszóval: igen – használunk szlenget, amíg nem vulgáris, és ez a könyvbe is bekerült „ízesítőnek”. Hiszen a fiatalok a mai környezetben mozgó gyerekek, saját „vokabbal”, nem hülyék – hanem gyerekek. Sokan okosabbak, mint a felnőttek; megérzik, ha valaki modorosan át akarja vágni őket. Nem érdemes ezzel szórakozni. :)

A borítót és a grafikát is magad tervezed az írás mellett. Mi az a koncepció, ami alapján kiválasztod a színeket és az elemeket?

Igen, 2009 óta rendszeresen készítek borítóterveket, és nyomdai gyártásig tudom kísérni. A Tripiconi sztori arculata valamennyire adott volt édesapám stílusából adódóan, és talán szerencsém volt, hogy ehhez tökéletes, ingyenes betűtípuscsaládot találtam a neten. Azóta az a fontcsalád az én írói arculatom része is. A színeket adta maga a történet: mert mindenképpen eltérő színvilággal akartam elkülöníteni a részeket. Az első rész türkiz és sötét, mint az amulett kövének színe, ha világít, és a sötét a rejtély árnyalata. Az arany (okker) jól harmonizál ezzel a színnel. A második kötet már bordós barna, mint az érett föld, benne narancs fényekkel, mint azok a bizonyos fények, amiket nem fejtek ki, mert spoileresek lehetnek, de narancs színük van. :) A harmadik égkék; már nem türkiz, de ilyen színű annak a főszereplőnek a szeme, aki abban a részben majdnem az életét adja a szeretteiért. ;) A negyedik borítója lila lesz, mint… nos, hát ehhez el kell olvasni a harmadik részt. De aki ismeri a színszimbólumokat, az tudja, hogy a lila a királyság, a nemesség színe. Illetve az egyik benne szereplő ereklye is ilyen színű. Az ötödiknek még nincs konkrét színe, mert azon dolgozom magam is, de lehet, hogy fűzöld lesz.

Az eddig megjelent részek közül melyik áll hozzád a legközelebb?

Erre még sosem gondoltam így… Fogalmam sincs! :D Mindegyik másért áll közel hozzám.

Esetleg elárulsz valamit a következő részek cselekményéből?

Ahogy fentebb már említettem, a negyedik részben valami lila lesz… Valami titokzatos királyi dolog a múltból, ami miatt tovább kell nyomozniuk a főhősöknek, ha meg akarják menteni a saját egzisztenciájukat.

Ezúton is további sok sikert kívánok az írónőnek, remélem, hamar jön a sorozat negyedik része!

Amennyiben kiváncsi lettél, keresd Robin hivatalos Facebook-oldalát, weboldalát, vagy könyveit többek között a shop.konyvmogul.hu webáruházban!

Írta: Isabel

Marie Desplechin - Szegény kisboszi!

Őszintén megvallva nem igazán azt kaptam a történettől, amire a cím és a tartalom alapján számítottam. 

Adott egy kislány Verbéna, aki édesanyjával nő fel és mit sem tud arról, hogy boszorkány. Természetesen ezt a tehetségét anyai ágról örökölte, ám ennek ő nem igazán örül.

Nap, mint nap azt látja, hogy édesanyja megkeseredett; állandóan morog és különböző főzeteket készít a szomszédok móresretanítására. Verbéna azonban teljesen más életet képzel magának: szeretne szerelmes lenni és családod alapítani. 

A kislány egyébként apa nélküli családban nő fel, édesanyja szerint nincs szükségük férfiakra, ahhoz, hogy teljen legyen az életük. Na itt volt az a pont, ahol elkezdtem picit furcsán nézni.

Emellett az anyuka olyan zsarnokoskodó és hatalommániás, hogy ne fussak vele össze. A lányából szeretné a világ legerősebb boszorkányát kinevelni, mindezt úgy, hogy a kislány többször hangoztatta, ő nem ezt szeretné.

Az egyedüli szereplő, aki megmentette a helyzetet, az a nagymama volt. Bár ő is boszi, mégis odafigyel az unokájára és meghallgatja a kislány érveit it. Nem erőltet rá semmit, csak megmutatja, mire számíthat, ha előtör belőle a varázsereje. 

Nagyon kedves és szerethető a néni: a mindennapokban a nagyszülők életét éli és csak Verbéna kedvéért nyúl újra a mágiához. Viszont akkor sem megleckésztetős főzetet készít, hanem egy olyan álomfelhőt, mely jó dolgokat mutat Verbéna kiválasztottjának.

Jelenleg nem élek párkapcsolatban és gyermekem sincs, viszont azt gondolom, hogy egy gyerek fejlődéséhez szükséges, hogy ne csak egy mintaképet lásson. Természetesen vannak olyan családok, ahol bizonyos okokból kifolyólag az egyik szülő tölti be a másik szerepét is, de egy kiskamasznak folyamatosan azt sugallni, hogy nem kell férfikép, mert eddig minden jól ment nélküle, nagyon veszélyes. 

Íróként és bloggerként is azt gondolom, hogy a leírt szónak ereje van és mint tudjuk, ez nagy felelősséggel is jár. Különösen igaz ez ha az ifjúság a célközönség. Nem hiszem, hogy a szerző kész akarva alakított volna ki egy ilyen családmintát, de amikor  gyermekeknek szóló történetet írunk, különösen oda kell figyelni a szavak mögötti jelentésre is, hiszen ezek formálják majd a következő generációt és ezáltal a jövőnket is!

Amennyiben te is kialakítanád a véleményed, a könyvet megrendelheted a Könyvmolyképző Kiadónál, kedvezményesen!

Írta: Isabel

 

A grafikus, aki megmutatja, hogy kitartással bármit el lehet érni - Interjú Ashley Redwooddal

 

Ashley Redwood grafikus munkáját már rég óta dicsérem.  A Newline Kiadónál csodálhatjuk meg borítóit, melyeket a legkülönfélébb zsánerben készít a hölgy. Mivel én is picinyke lépéseimet teszem az illusztrálás világában, úgy gondoltam érdekes lehet, egy pár olyan interjú is, amiben megmutatjuk miért is érdemes ezt - a sokszor nem könnyű utat - választani.

Engedd meg, hogy megköszönjem, hogy elfogadtad a felkérésem! Mesélnél egy kicsit magadról? Hogyan szerettél bele a rajzolásba?

Én köszönöm szépen a felkérésed, teljesen váratlanul ért! Ashley Redwood névre kereszteltem magam, huszonvége kategóriás, már felnőttként szimuláló női egyed vagyok. Menthetetlenül könyvmoly, és macskamániás is. A rajzolás kiskorom óta szerves részem, valahogy mindig kifejezőbbnek tartottam. Kisebbként ugyanis, nem voltam a szavak embere. Szerintem, mindenki átesett már az iskolai verbális bántalmazás rostáján, így nem kell bemutassam azt, hogy mennyire tönkre tud tenni valakit az, ha bántják. Én mondhatni, a rajzolásba menekültem. Nem sikersztori, nem is lesz belőle bestseller, de ez volt az a pont, ami nagyban hozzájárult ahhoz, akivé váltam. 

Emlékszel még életed legelső alkotására? Megtudhatjuk, mi volt az?

Hű. Tizenhét évvel ezelőtt volt egy kerületi rajzverseny, aminek a témája az „Ételed a végzeted” volt, akkoriban a rajztanárom volt az egyetlen, akinek elhittem azt, hogy képes vagyok olyat alkotni, ami alapjában véve is megrengeti a társadalmi gondolkodást. Neveztem egy szerintem, a mai napig nyakatekert rajzzal, amivel aztán megnyertem az első helyet. Semmi extra nem volt benne, mindösszesen egy túlsúlyos nő eszik egy olyan szendvicset, amelyből döglött csótányok lógnak ki. Nem tudom mit láttak ebben a zsűritagok, de hálás voltam akkor.

Mi volt az a pont az életedben, amikor eldöntötted, hogy ez nemcsak hobbi a számodra?

Rólam tudni érdemes, hogy nagyon közel áll a szívemhez minden olyan dolog, amiben a kreativitás bármely kis része megmutatkozik. Nagyon sokáig hobbiként szimulált a dolog, mert nem volt bátorságom dobbantani egy nagyot, majd azt mondani, hogy „ NA, itt vagyok! Tessék felfedezni!” . Első körben, mint a legtöbben én is fióknak írtam, rajzoltam. Mielőtt mindenbe belefogtam volna, blogírással próbálkoztam, ami elég jól is ment, nagyjából 8 évig. Itt furakodott be az életbe a webdesign és honlapépítés, bár még csak kezdőként tanulgattam az alapokat, semmi nem tett boldogabbá, mint mikor készen lett az első általam kódolt weboldal. Visszakanyarodva, amint nagyüzemben elkezdtem ezt az utat, rögtön adta magát a következő, és így tovább, mígnem elérkeztem a borítótervezéshez, illusztráláshoz. Minden ilyen folyamat, egy kis ajtó volt számomra, amit azon nyomban berúgtam, ahogy elém került.

Hogyan sajátítottad el a szakma alapjait? Milyen tanácsokat adnál azoknak, akik ezt a pályát fontolgatják?

Továbbra is vallom azt, hogy nem vagyok végzett, diplomás grafikus. Ez az út nagyjából három évnyi önképzés, önszadizás és tanulni akarás eredménye. Volt, hogy hosszú napokig egyetlen egy már elkészült munkámat csináltam, újra-és újra, hogy megtanuljam, mi az amiben akkor hibáztam, mert persze, rengeteget hibáztam! Hálás vagyok magamnak, hogy nem adtam fel, amikor már minden könnyem elsírtam sem. Ha a szakma alatt a teljes tervezőgrafikai utat értjük, akkor rengeteg segítséget kaptam az elején a mentoromtól: Szabó Borkától, akit azóta is minden ízében tisztelek! Szóval, tanulás, gyakorlás, plusz szükséges valamennyi érzék is hozzá. A színek harmóniája, és a kreativitás is. Akiben megvan ez a fény és képes elég erőt fektetni bele, biztosan meg fog térülni, mint ahogy nálam is megtérült.

Mit szeretsz leginkább a szakmádban és mi az, amire picit nehezebben tudod rávenni magad?

A legjobban nem is az elkészült munkámat szeretem, hanem azt az örömöt, amit az író arcán látok, amikor a kezében fogja a fizikai példányt. Nálam mindig is ez számított, az csak plusz, hogy rengeteg kapcsolatom és barátságom a mai napig emiatt alakult ki. Nehezebben rávenni magam mostanság fordul elő inkább, mert rengeteg dolgot csinálok egyszerre. Lehet, hogy saját magam köpködöm szembe emiatt, de az illusztrálás, és az igényeknek való megfelelés, egyre nehezebben megy.  Iszonyú maximalista vagyok, így ameddig nem látom tökéletesen helytállónak a munkám, hát bizony újra kell kezdjem. Ez pedig idő hiányában, néha lehetetlen. Olyankor nem vagyok elégedett, sem boldog és így tovább.

Hogyan kezdődött a közös munka a kiadóval? Mit szabad tudnunk a feladatköreidről?

2018-ban a kiadó indulásakor már része voltam a csodának, amit Mimi Taylor hozott létre. Akkoriban borítót terveztem Neki, és a mai napig hálás vagyok azért, hogy Ő is látta bennem azt amit egyre többen. Nem felejtem el azt a végtelen boldogságot, amit akkor éreztem, mikor megkérdezte tőlem, hogy nem-e lennék a grafikusa a NewLine kiadónál. Ez a szerelem azóta is tart!

Idén novembertől vagyok teljes állásban, mint vezető marketinges is a csapatban és ugyan még picit bizonytalan vagyok, de hiszek a sikerben! Úgyhogy, elég összetett az, mivel is foglalkozom a kiadón belül, azért megpróbálom összeszedni: grafikusként borítókat tervezek, illusztrálok, nyomdai/online anyagokat gyártok. Marketingesként, pedig vezetem a közösségi média felületeket, kapcsolat tartok a kiadói íróival, bloggerekkel/vloggerekkel, rendezvényeket szervezek, ésatöbbi. Wedesignerként pedig, próbálom majd felhúzni a webshop oldalát egy szinttel feljebb.

Milyen a légkör, amiben dolgoznod kell?

A november előtti időszakom elég nehéz volt, ugyanis mint minden ember én is pénzből élek, és az előző munkahelyem eléggé megnehezítette azt az utat, amit járni szerettem volna. Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy hogyan maradjon időm arra, hogy egyáltalán akkoriban egy borítóval elkészüljek, nemhogy héttel-nyolccal. Megfordult bennem a gondolat, hogy talán itt az idő, hogy abbahagyjam az egészet, amit megálmodtam magamnak.  Aztán mertem lépni egy hatalmasat, és két év sanyargatás után felmondtam. Örök hálám, hogy Mimi és mindenki a kiadónál hitt bennem. Szóval, novembertől homeofficera álltam át, aminek nagyon örülök, bár minden feladatom ellátni, még betervezve is rémálom. Úgyhogy, aki azt gondolja hawaii az otthoni munka, meg egy frászt! A légkör az hála istennek nyugodt, amire vágytam. Két cica és egy kölyökkutya gazdija vagyok, úgyhogy a fantáziátokra bízom milyen a hangulat… 

Értékeltem már pár olyan könyvet, amely a te munkásságodat dicséri. A teljesség igénye nélkül: Mimi Taylor-Abby Winter: Utolsó kívánság, (romantikus), Darvas Petra: Ikrek Mágiája, (fantasy) Buótyik Dorina: Gracie Simpson történetei, (kalandregény) Bombicz Judit: Csodák könyve (mese) és még sorolhatnám. Mekkora kihívás ennyi zsánerben helytállni?

Előre megjegyezném, hogy Bombicz Judit mesekönyve nem teljesen az én munkám, az előlapon található ide-oda kanyarodós indás betű, plusz a nyomdai része. Na, az igen.

Nem vagyok elzárkózva egyetlen zsánertől sem, mindig élmény amikor újabb-és újabb olyan feladat jön, amiben utólag kiderül, hogy megállom a helyem. Amit soha életemben nem szeretnék elkészíteni, azok a félmeztelen felsőtestű pasis borítók. Semmi, de semmi értelmét nem látom.

Neked melyik a kedvenced a munkáid közül? Melyik jelentette a legnagyobb kihívást?

Az első és legnehezebb ilyen, ami kapásból eszembe jut, Fróna Zsófia: A fegyverforgató sorozata, amiből ugyan még van hátra egy rész, de az a három valami pokolian kemény munka volt.

Az első kötetnél felállítottam magamnak egy mércét, amit akárhányszor próbálok megugrani, szinte mindig felnyársalom magam.  Kedvencem úgy igazán nincs, mert minden elkészült munkám után találok valami olyat, amit javíthattam volna. Egyformán szeretem mindet inkább, mert minden újabb munkámba szívem-lelkem beleadom, ezért is nincs két ugyanolyan.  

Hogyan viszonyulsz az olvasóközönség véleményéhez?

Ezzel nem leszek népszerű nagy valószínűséggel, de egyáltalán nem érdekel. El szoktam olvasni, ha valamiben említik, hogy miben kéne javítani, vagy milyen az elkészült borító. De szinte semmilyen nagyobb érzelmet nem társítok hozzá.

Követem a munkásságod a közösségi oldaladon és rengeteg inspiráló dologgal találkoztam. Megtudhatunk valamit a jövőbeli terveidről?

A célom valamennyire az is, hogy inspiráljak embereket, mert amikor én kezdtem, számomra is volt ki inspiráljon. A jövő az még egy nagyon képlékeny dolog, de annyit elárulhatok ismét dobbantani készülök! Szeretnék kiteljesedni még inkább, és ebben segítségemre van egy szívemnek nagyon fontos egyén is, akivel nemsoká összeállunk és közös vloggercsatornát indítunk. Ezen felül szeretném újra kibontani a szárnyaimat a kézművesség oltárán, a napokban pont azon gondolkodtam, hogy lassan ideje lenne azt is elindítani…  Ezen felül, dolgozom több grafikai projekten, többek között a kiadóval és a kiadón kívül is.

Ezek álmok, és remélem, hogy mindent sikerül majd megvalósítani belőlük.

Szeretnék további sok sikert kívánni Ashley-nek, a blog nevében!

Amennyiben kíváncsi lettél látogasd meg hivatalos Facebook-oldalát további érdekességekért!

Írta: Isabel

Marc-Uwe Kling - A nap, amikor a nagymama tönkretette az internetet

Ez egy igazán aranyos mese volt modern köntösbe bújtatva. Jókat kacaráztam a poénokon és az illusztrációk ezt csak még élménydúsabbá tették.

A történet szerint Tiffaninak a nagymamájára kellett volna vigyázni és a kislány nagy gonddal is végzi a feladatát, mígnem a mama tönkre nem teszi az internetet. Ám nemcsak az ő otthonukban, hanem az egész világon!

A gyerekek átélik milyen a digitalizált világon kívüli élet: több időt töltenek egymással, a családdal és a minőségibb szórakozással. Tanulnak a nagyszüleiktől és nyitotabbá válnak a világ dolgai iránt, és természetesen próbálják kitalálni, hogyan is történhetett a katasztrófa!

Annyira megszeretik a világháló nélküli időtöltést, hogy a könyv végén a kislány arra kéri a nagymamát, rontsa el újra a netet, hiszen egyszer már úgyis sikerült neki! 

Maga a történetvezetés és a cselekmény modern és aranyos, noha engem kicsit bosszantottak a szóismétlések.

Ettől függetlenül, egy  szórakoztató és tanulságos történetet kaptam, amit bátran ajánlok mindenkinek!

Ha felkeltettem az érdeklődésed, a Scolar Kiadó weboldalán leadhatod a rendelésed!

Írta: Isabel

Christine Nöstlinger - Frici ​a focipályán

Egy nagyon aranyos könyvet olvastam. Mivel az elmúlt hetek betegséggel teltek, nagyon jól esnek ezek a könnyed, szórakoztató és tanulságos olvasmányok.

Jómagam is szerettem a mozgást - igaz nagyon sok sportolásra nem volt alkalmam. Viszont emlékszem, mikor felsőtagozatos voltam, néha tartottunk foci-illetve röpladameccseket és mi is játszottunk a fiúk ellen. Az akkori barátnőm volt ezekben a legügyesebb, én csak próbáltam nem szégyent hozni rá - természetesen pár elesés és térdlenyúzás között. Őszintén szólva, visszagondolni ezekre az időkre nagyon nosztalgikus, sokkal vakmerőbb voltam mint most. 

Viszont az tisztán megmaradt bennem, mennyire büszke voltam, mikor egy-egy meccs után fáradtan lerogytunk és tudtuk, hogy mindenki kihozta magából a legjobbat.

Azt gondolom, hogy ahhoz, hogy egy gyerek megszeressen bármilyen mozgást vagy sportot, első körben csak annyi kell, hogy a végén el tudmondani: "Mindent megtettem, amit tudtam." Mert ha ez dicséret elhangzik, legközelebb még többet és többet érhet majd el. Ráadásulúgy, hogy nem éli meg teherként.

A jelenlegi helyzetünkben azonban nem egyszerű közösségben mozdulni. Ez azonban nem zárja ki a mozgást és az élményeket. Én például azt csinálom, hogy amikor elértem valamiféle fejlődést, azt azonnal megosztom valakivel. Szegény ismerőseim biztos kiakadnak, mikor ilyen üzenetekkel bombázom őket, de a sikerek megosztása is nagyban hozzájárul a pszichés egészségünk megtartásához. Ráadásul, ha hasonlóan reagáltok dolgokra azzal, akikkel megosztod, még motiválhatnak is.

Történetünk főhőse a 2. osztályos Frici, akinek a báryja igazi focitehetség; emiatt ő is imádja ezt a sportot. Egy nap legjobb barátja, Bogi, megkéri őt, hogy legyen tagja egy lányokból álló csapatnak, amelyben természetesen a fiúk ellen játszanának. Frici, bár vonakodik, végül egy nagyon komly kihívással kell szembenéznie...

Azt gondolom, hogy ennyi idősen rendben van az, ha a lányok-fiúk versengenek egymással, hiszen így nemcsak  saját magunkat, de az ellenkező nemet is jobban megismerhetjük. A versengés pedig egy egészséges szinten fejleszti az akaraterőt, a fejlődőképességet és az összetartást is, már amennyiben egy csapat tagjai vagyunk. A sport pedig csak növeli ezek hatékonyságát, szóval ebből a szempontból teljesen telitalálat ez a könyv. 

A könnyű és nagybetűs szöveg teljesen alkalmas onálló olvasásra is, akár már első osztály végén. Ráadásul akár fiú, akár lány veszi a kezébe, nagyon könnyen tud azonosulni a többi gyerekkel. 

Jószívvel ajánlom, nemcsak foci kedvelő gyerkőcök számára!

Amennyiben kíváncsivá tettelek, megrendelheted a Móra Könyvkiadó webáruházából!

Írta: Isabel

A szerző, aki a fiktív-realizmus zsánerében alkot - Interjú a Fuss, Fehér Tenyér! alkotójával

 

Friewald Ruben, a Fuss, Fehér Tenyér című pszicho-thriller szerzője nagyon egyedi regényt adott a magyar olvasóközönségnek. Nekem már volt alkalmam értékelni a blogon, most pedig eljött az idő, hogy interjút is készíthessek az íróval! Ez következik most, jó szórakozást kívánok hozzá!

Kérlek, mutatkozz be az Álmok útján olvasóinak! Mit tudhatunk rólad?

Elsősorban hadd köszönjem meg, hogy elkezdted olvasni ezt az interjút és köszönöm az Álmok útján oldalnak a felkérést. Nagyon fontos – ismerve a regény cselekményét és háttérjelentéseit – hogy én is hozzáadhassak pár, eddig fel nem fedett adalékot.

Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen a Friewald Ruben nem egy írói álnév, hanem az igazi nevem. Nagyon korán kezdtem az írást, valamint a verselést is (az utóbbi minden alkotásomban valamelyest jelen van).  Meg sem tudom mondani, az első kis történetem mikor születetett – jóformán írni sem tudtam, hiszen arra tisztán emlékszem, hogy még kevertem az a és az o betűket. De írtam, alkottam a történeteimet, ez volt az én „fiók” korszakom.

Életemben – ahogy a műben is – folyamatosan érezhető a vívódás. Ma már nem csak a népi-urbánus választómezsgyéjén egyensúlyozom, de a műfajok között is, ám ezt sosem éreztem eldöntendő kérdésnek magam előtt.

Tizennyolc éves koromban jelent meg az első antológiám, amiben részt vettem én magam is, ez a Közösségi Írók Céhének műve, a Stigma. Igen gyors lefolyású volt ennek a novellának a megírása és közös kiadatása, főleg ha összehasonlítjuk fő művel, a Fuss, Fehér Tenyérrel.

Első regényemet három évig írtam. Nem a terjedelme, hanem történetének komplexitása igényelt ennyi időt. Egyetlen mondat sem felesleges időhúzás, úgy érzem bővíthettem volna még sok-sok részlettel a művem világát, de könnyen elvesztek volna a fontos, ám de apró részletek.

Ezt nevezem úgymond „civil-írói” pályának, egyébként pedig egyetemre járok, Budapesten politológiát tanulok és politikával foglalkozom a hétköznapokban is, ám sosem keverem ezt a két életvitelt egymással, próbálom a lehető legjobban elválasztani. A szemem előtt lebeg nem csak a szépirodalom gyarapítása, de a forgatókönyv írás és a filmrendezés is.

Miért pont a pszicho-thriller zsáner mellett döntöttél? Mit gondolsz, mennyire kell a lélek mélyére ásni ahhoz, hogy hihető történet kerüljön ki egy alkotó kezei közül?

El kell áruljam, de valójában én nem döntöttem a zsánerről. Lehet, gyakorlatlannak fogok tűnni, de egyik komplex művemhez sem tudnék műfajkategorizálást csatolni. Vannak regények, amelyekről könnyen el lehet dönteni, de a mi esetünkben csak pár szegmens utalhat a legigazabb megoldásra. Mert fontos leszögezni, hogy másokkal együtt én is például önismereti regényként, vagy modernkori robinzonádként határozom meg ezt a könyvet. A fiktív-realizmus a valódi zsánerem, néha csak úgy hivatkozom rá, mint „igaz hazugság”. Mert nyilvánvaló, hogy a történet nem egy kordokumentum átfogalmazva, de egy ilyen író arra törekszik szerintem, hogy a lehető leghihetőbben alkossa meg történetét. Szerencsém volt ezzel a történettel, hiszen más nevekkel, más módon, de ugyanezen érzelmi folyamatok lejátszódtak bennem. Ha tehát érzéseket kell átadni – a félelmet, a vívódást, a kétségbeesettséget, amelyek Mathilde-ban lejátszódtak – az teheti meg a legjobban, aki átélte őket.

 Van olyan író, akire példaképként tekintesz?

Minden szépirodalmi író lehetne valamiért példakép számomra. Nem csak az alkotásaik alapján, hanem munkatempójuk miatt is, hiszen sosem tagadom, sajnos nagyon lassan alkotom. Ha azonban mégis ki kellene emelnem egy számomra igazán magasra értékelt magyar írót, az Szerb Antal lenne.

A világalkotásod nagyon különleges. Meg kell kérdezzem, van valami képesítésed, ami ehhez köthető?

Politikával foglalkozom, tehát valójában a világalkotáskor nem a munkám segít, hanem a saját érdeklődési köreim (földrajz, történelem, társadalomtudomány). Tehát ha néhol szakmai hangvételűvé válik a könyv, ez talán annak köszönhető, hogy kutatómunkát végeztem előtte. A politikai tapasztalat azonban érezhető a történetalkotásban és abban a társadalomkritikában, amelyet a főszereplőn keresztül egy bizonyos ponton megkaphatunk.

Hogyan zajlott nálad az alkotás folyamata?

A műveimet ma már gondosan előre megtervezem. Legtöbbször azt is meghatározom, hogy hány fejezet és hány oldal lesz, de itt ez máshogy alakult. Fontos adalék a teljes megértéshez az, hogy három évig írtam ezt a könyvet. Amikor elkezdtem, még nem voltam biztos abban, hogy az akkori formájában ki fogom adni. A könyv egy bizonyos pontján (amikor az álomképek megjelennek) már áttértem a pontos tervezésre. Akkor már tudnom kellett a történet teljes kronológiáját ahhoz, hogy semmit se keverjek meg időrendben, jó legyen a végső visszacsatolás, főleg mert a történet másképpen értelmetlenné vált volna.

Melyik a kedvenc részed a regényből és melyik az, aminek az írása a leginkább megterhelő volt?

Ha az álomképszerű visszaemlékezéseket nézzük, akkor biztosan a Prater-jelenet a kedvencem. Nem csak mert érzelmileg a könyv tetőpontja, de át is éltem ezt a jelenetet. A szigeten játszódó fejezetek közül már nehezebb választani, de talán kettő favoritot meg tudok nevezni, amelyek nem a végső, pátoszos fináléhoz köthetőek: amikor a Vadász elvezeti Mathilde-ot a sírboltba, valamint amikor ellátogatnak Thukuluhoz. Az utóbbi jelenet bevallom, utólag került a műbe, mégis stílusomat ez mutatja be a legjobban: humor-rémálom-humor. Szükséges elemnek éreztem, hogy sokkal közelebb kerülhessen az olvasó a karakterekhez.

A legmegterhelőbb fejezet a finálé volt. Az összes szál egymás utáni elvarrása, valamint a folyamatos dinamika fenntartása, akár több fejezeten át. Nem elég a végső harc megírása, de előtte lélekben kellett lezárnom nem csak fejezetet, de a könyvet is. A Vadász és Mathilde találkozása a tengerparton az utolsó igazi párbeszéd a könyvben úgy, hogy egyetlen szereplő sem sejti, hogy ez az utolsó beszélgetésük. Ezt kifejezetten nehéz volt úgy megírni, hogy jó lezárás legyen.

Magánkiadást választottál a könyvednek: megtudhatjuk miért? Visszagondolva, jó döntést hoztál?

Nem tudtam megegyezni a kiadóval, ennyit publikálhatok. A kiadás tervezett és meghirdetett időpontját pedig eszem ágában sem volt eltolni – egyedül vittem végig a folyamatot, s ez rengeteg gyakorlati tapasztalatot adott számomra. A példányszámok fogyása pedig minden várakozásomat felülmúlta, így végsősoron úgy érzem, nem hoztam rossz döntést. Természetesen nagy kérdés, hogy a jövőben a következő művem melyik kiadónál fog megjelenni, én nyitottan állok ehhez a kérdéshez.

 Mivel a történeted megosztó lehet, nagyon kíváncsi vagyok arra, hogyan fogadták az olvasóid?

Igen megosztó könyv, de minden olvasó képes megtalálni a maga zsánerét benne, köszönhető ez a kettős történetszálnak. A korábbi kritikákból is az derült ki számomra, hogy vannak, akik a visszaemlékezéseket élvezték a legjobban, hiszen az egy, a fő cselekményszáltól eltérő műfajt képviselt. Sokan mások pedig ezzel szemben azt emelték ki, hogy a realista-robinzonád vonal, a sziget eseményei fogták meg őket. Ezzel úgy érzem, két eltérő olvasói kört tudtam egy regényben kiszolgálni.

Melyik volt a legkedvesebb visszajelzés, amit tőlük kaptál?

Amikor az idősebb generációkból származó olvasóim elismerik az alkotásaim és azt mesélik, hogy megváltoztatta a gondolkodásmódjukat. Nem véletlen fontos ez, hiszen néha hivatkozom erre a könyvre úgy is, mint egyfajta „toleranciatörténet”, s úgy vélem, manapság erre van a legnagyobb szükség.

 Mivel készülsz legközelebb? Megosztanál nekünk valamit a terveidből?

Jelenleg egy politikai szakirodalmat szerkesztek, de ezt természetesen nem sorolom a szépirodalmi műveim közé. Miután ezzel végeztem, még egy helytörténeti könyvet fogok befejezni, de emellett már más művek előkészületeibe is belefogok. Az alkalmat kihasználom és a következő terveimet itt osztom meg az olvasóimmal.

Egy szlovák-német népballadát fejezek be hamarosan, amely egyedülálló a magyar irodalomban. Nagyon nehéz lenne úgy beszélni részleteiről, hogy ne áruljak el mindent vele kapcsolatban, de egy olyan stílust szeretnék megidézni, amely kikopott a magyar kortárs irodalomból. Természetesen felérni képtelen leszek, de próbálom megidézni Arany János modorát, amellyel találkozhattunk például a Toldi című művében is.

A szerb levelek címet fogja viselni a következő éveimet meghatározó könyvtrilógiám. A történet ugyancsak a fiktív-realizmus műfajában készül, de történelmi elemei sokkal valóságosabbá teszik a történetet (amelynek elemei sokkal jobban fognak megtörtént eseményre támaszkodni, mint az eddigi művek). A történet a 20. század Délvidék történetét, nemesi családjainak viszályait és tragédiáit mutatja majd be egy hatalmas és átfogó történetben. A szerb levelekre tehát úgy fogok tekinteni, mint a fő művemre, ami alapján meghatározható az irodalmi kánonban való helyem. 

Ezúton is további sok sikert kívánok a szerzőnek!

Amennyiben felkeltettük az érdeklődésedet, keresd az Ruben hivatalos Facebook - oldalát, vagy vásárold meg a saját példányodat az író weboldaláról!

Írta: Isabel