Friewald Ruben, a Fuss, Fehér Tenyér című pszicho-thriller szerzője nagyon egyedi regényt adott a magyar olvasóközönségnek. Nekem már volt alkalmam értékelni a blogon, most pedig eljött az idő, hogy interjút is készíthessek az íróval! Ez következik most, jó szórakozást kívánok hozzá!Kérlek, mutatkozz be az Álmok útján olvasóinak! Mit tudhatunk rólad?
Elsősorban hadd köszönjem meg, hogy elkezdted olvasni ezt az interjút és köszönöm az Álmok útján oldalnak a felkérést. Nagyon fontos – ismerve a regény cselekményét és háttérjelentéseit – hogy én is hozzáadhassak pár, eddig fel nem fedett adalékot.
Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen a Friewald Ruben nem egy írói álnév, hanem az igazi nevem. Nagyon korán kezdtem az írást, valamint a verselést is (az utóbbi minden alkotásomban valamelyest jelen van). Meg sem tudom mondani, az első kis történetem mikor születetett – jóformán írni sem tudtam, hiszen arra tisztán emlékszem, hogy még kevertem az a és az o betűket. De írtam, alkottam a történeteimet, ez volt az én „fiók” korszakom.
Életemben – ahogy a műben is – folyamatosan érezhető a vívódás. Ma már nem csak a népi-urbánus választómezsgyéjén egyensúlyozom, de a műfajok között is, ám ezt sosem éreztem eldöntendő kérdésnek magam előtt.
Tizennyolc éves koromban jelent meg az első antológiám, amiben részt vettem én magam is, ez a Közösségi Írók Céhének műve, a Stigma. Igen gyors lefolyású volt ennek a novellának a megírása és közös kiadatása, főleg ha összehasonlítjuk fő művel, a Fuss, Fehér Tenyérrel.
Első regényemet három évig írtam. Nem a terjedelme, hanem történetének komplexitása igényelt ennyi időt. Egyetlen mondat sem felesleges időhúzás, úgy érzem bővíthettem volna még sok-sok részlettel a művem világát, de könnyen elvesztek volna a fontos, ám de apró részletek.
Ezt nevezem úgymond „civil-írói” pályának, egyébként pedig egyetemre járok, Budapesten politológiát tanulok és politikával foglalkozom a hétköznapokban is, ám sosem keverem ezt a két életvitelt egymással, próbálom a lehető legjobban elválasztani. A szemem előtt lebeg nem csak a szépirodalom gyarapítása, de a forgatókönyv írás és a filmrendezés is.
Miért pont a pszicho-thriller zsáner mellett döntöttél? Mit gondolsz, mennyire kell a lélek mélyére ásni ahhoz, hogy hihető történet kerüljön ki egy alkotó kezei közül?
El kell áruljam, de valójában én nem döntöttem a zsánerről. Lehet, gyakorlatlannak fogok tűnni, de egyik komplex művemhez sem tudnék műfajkategorizálást csatolni. Vannak regények, amelyekről könnyen el lehet dönteni, de a mi esetünkben csak pár szegmens utalhat a legigazabb megoldásra. Mert fontos leszögezni, hogy másokkal együtt én is például önismereti regényként, vagy modernkori robinzonádként határozom meg ezt a könyvet. A fiktív-realizmus a valódi zsánerem, néha csak úgy hivatkozom rá, mint „igaz hazugság”. Mert nyilvánvaló, hogy a történet nem egy kordokumentum átfogalmazva, de egy ilyen író arra törekszik szerintem, hogy a lehető leghihetőbben alkossa meg történetét. Szerencsém volt ezzel a történettel, hiszen más nevekkel, más módon, de ugyanezen érzelmi folyamatok lejátszódtak bennem. Ha tehát érzéseket kell átadni – a félelmet, a vívódást, a kétségbeesettséget, amelyek Mathilde-ban lejátszódtak – az teheti meg a legjobban, aki átélte őket.
Van olyan író, akire példaképként tekintesz?
Minden szépirodalmi író lehetne valamiért példakép számomra. Nem csak az alkotásaik alapján, hanem munkatempójuk miatt is, hiszen sosem tagadom, sajnos nagyon lassan alkotom. Ha azonban mégis ki kellene emelnem egy számomra igazán magasra értékelt magyar írót, az Szerb Antal lenne.
A világalkotásod nagyon különleges. Meg kell kérdezzem, van valami képesítésed, ami ehhez köthető?
Politikával foglalkozom, tehát valójában a világalkotáskor nem a munkám segít, hanem a saját érdeklődési köreim (földrajz, történelem, társadalomtudomány). Tehát ha néhol szakmai hangvételűvé válik a könyv, ez talán annak köszönhető, hogy kutatómunkát végeztem előtte. A politikai tapasztalat azonban érezhető a történetalkotásban és abban a társadalomkritikában, amelyet a főszereplőn keresztül egy bizonyos ponton megkaphatunk.
Hogyan zajlott nálad az alkotás folyamata?
A műveimet ma már gondosan előre megtervezem. Legtöbbször azt is meghatározom, hogy hány fejezet és hány oldal lesz, de itt ez máshogy alakult. Fontos adalék a teljes megértéshez az, hogy három évig írtam ezt a könyvet. Amikor elkezdtem, még nem voltam biztos abban, hogy az akkori formájában ki fogom adni. A könyv egy bizonyos pontján (amikor az álomképek megjelennek) már áttértem a pontos tervezésre. Akkor már tudnom kellett a történet teljes kronológiáját ahhoz, hogy semmit se keverjek meg időrendben, jó legyen a végső visszacsatolás, főleg mert a történet másképpen értelmetlenné vált volna.
Melyik a kedvenc részed a regényből és melyik az, aminek az írása a leginkább megterhelő volt?
Ha az álomképszerű visszaemlékezéseket nézzük, akkor biztosan a Prater-jelenet a kedvencem. Nem csak mert érzelmileg a könyv tetőpontja, de át is éltem ezt a jelenetet. A szigeten játszódó fejezetek közül már nehezebb választani, de talán kettő favoritot meg tudok nevezni, amelyek nem a végső, pátoszos fináléhoz köthetőek: amikor a Vadász elvezeti Mathilde-ot a sírboltba, valamint amikor ellátogatnak Thukuluhoz. Az utóbbi jelenet bevallom, utólag került a műbe, mégis stílusomat ez mutatja be a legjobban: humor-rémálom-humor. Szükséges elemnek éreztem, hogy sokkal közelebb kerülhessen az olvasó a karakterekhez.
A legmegterhelőbb fejezet a finálé volt. Az összes szál egymás utáni elvarrása, valamint a folyamatos dinamika fenntartása, akár több fejezeten át. Nem elég a végső harc megírása, de előtte lélekben kellett lezárnom nem csak fejezetet, de a könyvet is. A Vadász és Mathilde találkozása a tengerparton az utolsó igazi párbeszéd a könyvben úgy, hogy egyetlen szereplő sem sejti, hogy ez az utolsó beszélgetésük. Ezt kifejezetten nehéz volt úgy megírni, hogy jó lezárás legyen.
Magánkiadást választottál a könyvednek: megtudhatjuk miért? Visszagondolva, jó döntést hoztál?
Nem tudtam megegyezni a kiadóval, ennyit publikálhatok. A kiadás tervezett és meghirdetett időpontját pedig eszem ágában sem volt eltolni – egyedül vittem végig a folyamatot, s ez rengeteg gyakorlati tapasztalatot adott számomra. A példányszámok fogyása pedig minden várakozásomat felülmúlta, így végsősoron úgy érzem, nem hoztam rossz döntést. Természetesen nagy kérdés, hogy a jövőben a következő művem melyik kiadónál fog megjelenni, én nyitottan állok ehhez a kérdéshez.
Mivel a történeted megosztó lehet, nagyon kíváncsi vagyok arra, hogyan fogadták az olvasóid?
Igen megosztó könyv, de minden olvasó képes megtalálni a maga zsánerét benne, köszönhető ez a kettős történetszálnak. A korábbi kritikákból is az derült ki számomra, hogy vannak, akik a visszaemlékezéseket élvezték a legjobban, hiszen az egy, a fő cselekményszáltól eltérő műfajt képviselt. Sokan mások pedig ezzel szemben azt emelték ki, hogy a realista-robinzonád vonal, a sziget eseményei fogták meg őket. Ezzel úgy érzem, két eltérő olvasói kört tudtam egy regényben kiszolgálni.
Melyik volt a legkedvesebb visszajelzés, amit tőlük kaptál?
Amikor az idősebb generációkból származó olvasóim elismerik az alkotásaim és azt mesélik, hogy megváltoztatta a gondolkodásmódjukat. Nem véletlen fontos ez, hiszen néha hivatkozom erre a könyvre úgy is, mint egyfajta „toleranciatörténet”, s úgy vélem, manapság erre van a legnagyobb szükség.
Mivel készülsz legközelebb? Megosztanál nekünk valamit a terveidből?
Jelenleg egy politikai szakirodalmat szerkesztek, de ezt természetesen nem sorolom a szépirodalmi műveim közé. Miután ezzel végeztem, még egy helytörténeti könyvet fogok befejezni, de emellett már más művek előkészületeibe is belefogok. Az alkalmat kihasználom és a következő terveimet itt osztom meg az olvasóimmal.
Egy szlovák-német népballadát fejezek be hamarosan, amely egyedülálló a magyar irodalomban. Nagyon nehéz lenne úgy beszélni részleteiről, hogy ne áruljak el mindent vele kapcsolatban, de egy olyan stílust szeretnék megidézni, amely kikopott a magyar kortárs irodalomból. Természetesen felérni képtelen leszek, de próbálom megidézni Arany János modorát, amellyel találkozhattunk például a Toldi című művében is.
A szerb levelek címet fogja viselni a következő éveimet meghatározó könyvtrilógiám. A történet ugyancsak a fiktív-realizmus műfajában készül, de történelmi elemei sokkal valóságosabbá teszik a történetet (amelynek elemei sokkal jobban fognak megtörtént eseményre támaszkodni, mint az eddigi művek). A történet a 20. század Délvidék történetét, nemesi családjainak viszályait és tragédiáit mutatja majd be egy hatalmas és átfogó történetben. A szerb levelekre tehát úgy fogok tekinteni, mint a fő művemre, ami alapján meghatározható az irodalmi kánonban való helyem.
Ezúton is további sok sikert kívánok a szerzőnek!Amennyiben felkeltettük az érdeklődésedet, keresd az Ruben hivatalos Facebook - oldalát, vagy vásárold meg a saját példányodat az író weboldaláról!Írta: Isabel
