A múlt héten Robin O’Wrightly ifjúsági regényéről volt szó, ma azonban betekinthetünk a civil életébe is. Szabó Borka illusztrátor-grafikus és kiadványszerkesztő. Számos magyar szerző munkáját segítette és segíti a mai napig. A most következő pár percben a szakmai könyvéről és tapasztalatairól beszélgetünk. Ha írsz, vagy csak ezen a területen gondolkodsz, mindenképpen tarts velünk!
Kezdjük az elején: miért ezt a szakmát választottad tinédzserként?
Az az igazság, hogy tinédzserként fogalmam sem volt, mi leszek, ha nagy leszek – azt tudtam, mi nem –, az áttörést anyukám segítette elő, aki hamar rájött, hogy szeretek rajzolni és érdekel a számítógépes grafika, így ebbe az irányba igazított. És milyen jól tette! Eleinte én sem tudtam, akarom-e, de rajta és édesapámon keresztül láttam, jó kis út lesz ez. Apukám hasonlóan foglalkozott időnként reklámgrafikával, de teljesen analóg módon. Ám általa megismerhettem az újságkészítés manuális formáját, illetve a kézinyomást, ami lenyűgözött. Ő is támogatta az ötletet, így elindultam az úton tizennyolc évesen.
Milyen út vezetett oda, hogy ez legyen a megélhetésed?
Szerencsém volt, mert anyukám akkor egy neves hetilap szerkesztőségében dolgozott. Nem, nem oda mentem gyakornoknak, de szabadidőmben ott csiszolhattam a tudásomat. Akkoriban nem voltak otthon ipari grafikai szoftvereink, így a hetilapnál töltött extra órák nekem nagy előnyt adtak. Az iskolát is könnyebben végezhettem el, már volt gyakorlatom, több mint az évfolyamtársaimnak. Így a vizsga idején már állásom is volt. Pénteken megszereztem az oklevelet, hétfőn munkába is álltam egy kis kézinyomdában, mint grafikus operátor.
Mire számítson az, aki ezt a pályát választaná?
Nem lesz könnyű, mert idáig úgy tűnhet, megfogtam az Isten lábát – más kérdés, hogy hitem szerint sokat köszönhetek Neki –, de azért a buktatókat nekem is végig kellett járnom. A gyakornokság egy dolog, a valódi éles munka a másik. Az iskolai elmélet kevés, a szülők féltő gondoskodása is csak egyoldalú lehet, de aki kilép és belép ebbe a szakmába, az kemény melóra számíthat. Sok kudarc, rengeteg éjjeli meló, állandó billegés a művészlélek kreativitása és a nyomdai precizitás mezsgyéjén idővel kiégést okozhat. Ezen már túl vagyok, egy két évre háttérbe szorítottam a szakmát 2016 és 2017 között, de aztán az nem eresztett. :) Szóval nehéz kenyér, de édes a végeredmény.
Hogyan született meg a Mit csinál a hogy is hívják? ötlete? Mennyire volt kihívás ezen a könyvön dolgozni?
Eleinte egyáltalán nem akartam ilyen témájú könyvet írni – elvégre hogy jövök én ehhez –, nem éreztem magamat akkora arcnak, hogy szakkönyvet írjak. Ezzel most is így vagyok, szívesen kihagytam volna. Azonban majd’ negyed évszázad alatt láttam egy s mást, amit tudásként igyekeztem magamba szívni. Még ha nem is vagyok valami hű, de nagy májer – távol álljon tőlem –, segíteni szerettem volna a tudásommal azoknak, akik erre nyitottak. Egy ideje mentorálok kollégákat, akik azóta így vagy úgy sikereket érnek el a szakmában. Viszont mindig elszomorított az, hogy a könyvkiadásban effektíve mekkora tudásbeli hiányosságok vannak évtizedek óta, és ez mennyire nem változik. Fűtögettek sokan, írjak szakmai könyvet, de mindig legyintettem rá, hogy hagyjanak ezzel békén. Tavaly végül megtörtem, mert már nem bírtam nézni az áldatlan állapotokat: hogy a könyvkiadásban résztvevők közül is sokan alapvető fogalomzavarban szenvednek; ráadásul a szerzők javarésze nem is ismeri azt a közeget, amiben dolgozik, nem látja át a saját könyve kiadását, így tévúton jár, és félre is vezethetik. Ez most kemény, de inkább vagyok keresetlenül őszinte, mint negédesen hazug. De ez hozta ki belőlem a szakmázós állatot. Kihívás volt megírni, mert először csak blogbejegyzések voltak, de aztán ezt kész könyv formájába kellett ráznom. Azt hiszem, az segített végig, hogy elég elkeseredetten akartam segíteni a rászorulóknak.
Melyik részt volt a legnehezebb papírra vetni és miért?
A könyvterjesztési részt, mert ebbe a szektorba még én sem látok feltétlenül bele. Viszont amikor vállaltam a kérdezz-feleleket, ilyen kérdést is kaptam. Mindenképpen korrekt és valós választ akartam adni rá. Szerencsére a kiadóvezetőm, M. Baranyai Anikó sokat segített nekem ebben.
Milyen cél lebegett a szemed előtt írás közben? Sikerült megvalósítani?
Alapvetően a segítségnyújtás olyan módon, ami mellőzi a bikkfanyelvet. Szerintem sikerült. Aki persze komoly hangvételű, igazi szakkönyvre vágyik, az sem marad hoppon: a könyv végén számos ilyen szakirodalmi mű elérhetőségét megadom.
Hogyan fogadta az ötleted a kiadó?
Hatalmas bólogatásokkal támogatott. Nagy betűkkel: „CSINÁLD!”
Milyen visszajelzéseket kaptál eddig, mind szakmabeliektől, mind laikus olvasóktól?
Szerencsére, bár nem kaptam még sok visszajelzést, de mindkét oldalról érkezett, így szerintem reálisan szemlélhető a késztermék. A szakmai részében nem, maximum a stílusában lehet kivetni valót találni. Túl laza, humoroskodó, blogszagú, szmájlikkal terhelt. De én ezt tudom, szándékosan írtam így meg. Annyi száraz hangvételű kötet van, én is tudok virtigli bikkfanyelvet rittyenteni, amiben a betűk monotóniája dominál. De minek? Az nem az én stílusom. Az emberek érteni, használni akarják, amit leírnak nekik. Egyébként egyik idézett könyvemben, Stephen King Az írásról címűben is laza a szövegkörnyezet, de hát ő nyilván más kaliber, mint én. Kicsit régebb óta meg jobban is ír. Talán majd húsz év múlva nekem is elnézik. :)
Összességében elégedett vagy a végeredménnyel?
Igen. Persze nyilván lehetne még bővíteni, mert bővíteni mindig mindent lehet.
Tervezel folytatást, vagy egy másik civilebb oldalad is megmutatni az olvasóknak?
Ennél is civilebbet? :) De igen, idővel kinőhet egy második rész. Tervbe van véve. Előre szólok: az is „laza” lesz. :)
