2020. március 8., vasárnap

Lássunk tisztán! - Beszélgetés a Rókatündér írónőjével




A napokban értékeltem Eszes Rita: Rókatündér című regényét, és bár vannak nagyon szerethető részei, mégsem voltam olyan elégedett, mint vártam. Miután megírtam az értékelésem, vettem a bátorságot és felkerestem egy interjú erejéig: szerettem volna, ha megbeszéljük a számomra kérdéses részeket.
Mikor az írónő igent mondott a felkérésre, nagyon boldog voltam, mert féltem, hogy elutasításba ütközöm az értékelés miatt. Hálásan köszönöm, hogy ez nem így történt és elkészíthettük nektek ezt a beszélgetést!

Én pedig azt köszönöm, hogy megkerestél, mert számomra külön öröm, hogy ez egy nem igazán pozitív értékelés kapcsán történt. Általában az a tapasztalatom, nem csak könyvek területén, hogy az emberek jobban szeretnek magukban puffogni, ha valami nem tetszik nekik, és kevesen kezdeményeznek párbeszédet. Szóval boldoggá tesz, hogy veled ez másképp történt.

Kezdésként kérlek, meséld el, hogyan indult el az írói pályafutásod?

Igazából mindig nagyon szerettem írni, naplót, levelet, cikkeket, novellákat, sőt, gyerekkoromban pár regénybe is belekezdtem, de aztán mindig másfelé sodort az élet, és ezeket a regénytöredékeket nem fejeztem be. Versenyezni viszont sosem szerettem, ezért nem is pályáztam a rövidebb lélegzetvételű írásaimmal soha, sehová. Már elmúltam harminc, amikor az első, befejezett regényemmel a kezemben úgy éreztem, hogy ezzel mernék kezdeni valamit, hogy már elég idős vagyok ahhoz, hogy a negatív kritikák se törjenek össze annyira, hogy félnem kéne a nyilvánosság elé tárni a gondolataimat.
Így az első regényem, az Illangók, a Könyvmolyképző Kiadó Aranymosás Irodalmi Válogatóján indult és kapott Public Star díjat 2016-ban. Ez azt jelenti, hogy a nyilvános oldalra kikerült részletek alapján a legtöbb szavazatot kapta a közönségtől és ezért szerkesztést nyert, aminek a végén úgy ítélte meg a kiadó, hogy megfelelő formába került a nyomtatáshoz. 2017-ben jelent meg a regény és én azóta képzem magam, illetve foglalkozom komolyan az írással.

A japán nyelv és kultúra tanulmányozása, amíg nálam hobbi, addig te éltél is az országban több évig. Ez adta a Rókatündér alapját, vagy már előtte is kacérkodtál a megírásával?

Nem, abszolút az az egy év adta az alapot, amit a középiskolából Japánban tanultam. Ez volt a leghosszabb idő, amit egyhuzamban az országban töltöttem, és többször nekiálltam, még jóval a Rókatündér előtt, hogy megírjam. Szerencsére részletes naplót vezettem a kint töltött idő alatt, így később sem fakultak az emlékek. Először reál történetben gondolkodtam egyébként, de az Illangók után már fantasyként kívánkozott ki belőlem. Úgy éreztem, az alakváltó rókatündérek vagy rókaszellemek, ki hogy hívja őket, tökéletesen visszaadják azt a kettősséget, amit én is sokszor tapasztaltam vagy ahogy éppen viselkedtem az ottlétem alatt.

Monda és mesevilágából, melyek azok a művek, amik hatottak rád?

Az első és nagyon meghatározó fantasy élményem A gyűrűk ura volt, még általános iskolában.  Aztán jött a Dracula és a klasszikus vámpír sztorik, és ehhez köthetően utána néztem mindenféle lénynek, amik valaha a földön járhattak. Nagyon szerettem a görög mitológiát és minden olyan eseményt, épületet, romot, aminek a keletkezésében volt egy kis rés, amit a történelem nem tudott teljes bizonyossággal megmagyarázni.
Egyébként, ha már mesevilág, épp a napokban meséltem róla egy rendezvényen, hogy az első közvetett kapcsolatom Japánnal a Macskafogó című rajzfilm volt. Előtte mindig rókának öltöztem a farsangokon, Vuk miatt, a Macskafogó után viszont évekig japán lánynak, Csino-szan miatt. Szóval ki tudja, lehet, hogy tudat alatt már akkor összekötöttem a fejemben a rókákat a japánokkal.

Térjünk rá az értékelésemben említett dolgokra: először is, hogyan formáltad meg a főhősnőd, Midori jellemét? Mennyire szeretted volna, ha tipikusan japán lány lesz belőle és milyen nehézségeid voltak emiatt magyar íróként?

Midorival az a szerencse, hogy alakváltó, és ezért alapvetően van két arca, a róka és az ember. De a rókán belül is létezik kétféle kicune, és ő maga sem tudja, melyik fajtához tartozik, illetve emberként is sok dolgot szembe lehet állítani az életében. Először élt Tokióban, az alapvetően emberi szüleivel, utána egy sokkal kisebb, városszéli faházban, a jóval zárkózottabb nagyanyóval. Járt emberek közé az általános iskolában, viszont magántanuló volt a középiskolai éveiben. Az életében húzódó sokféle kettősség igazából megkönnyítette a helyzetemet, mert ha Midori egy teljesen tipikus japán lány lenne, akkor a magyar olvasók valószínűleg túlságosan is passzívnak tartanák a jellemét egy regény főhőséhez képest. Azért persze igyekeztem őt japán karakterként megformálni, de könnyebb volt alkalmanként kiléptetni a komfortzónájából úgy, hogy ilyenkor segítségül hívhatta a rókát. Szerintem egyébként országtól és élőhelytől függetlenül mindenkiben van egy ilyen belső róka, a kérdés csak az, hogy mennyire lehet felpiszkálni. Időnként mindenki szeretné hallatni a hangját, eltérni a megszokottól, vagy csak csinálni valami váratlant és vakmerőt. De nem lehet mindenki Rei.

Jöjjön az, amit eléggé nehezményeztem és nem is igazán értettem.
Miért volt szükség arra, hogy fonetikusan szerepeljenek a könyvben a japán kifejezések? Én azt gondolom, hogy a megértést szerettétek volna megkönnyíteni; ez mennyire fedi a valóságot?

A helyzet az, hogy emiatt többen támadtak a könyv megjelenésekor, főleg manga és anime rajongók, a szokásjogra hivatkozva, de itt van egy nagyon nagy félreértés. Ugyanis a könyv a magyar helyesírás szabályait követi, ami úgy szól, hogy a nem latinbetűs nyelvek átírásának, és akkor ide tartoznak a közel- és távol-keleti nyelvek egyaránt, a magyar kiejtést kell követnie. Tehát szó sem volt arról, hogy a kiadó jó fej akart volna lenni, egyszerűen egy irodalmi műben megkövetelte a magyar helyesírás betartását. Még véletlenül sem az történt, amit az értékelésedben te is felvetettél, hogy mondjuk San Fransisco nevét átírtuk helytelenül Szanfransziszkóra, mert azt gondoltuk, hogy valaki majd nem tudja kiejteni az eredetit, hanem pont az, hogy ragaszkodtunk egy magyar nyelven írt könyvben a magyar nyelvi szabályokhoz. Az, hogy sok helyen az angol helyesírással terjedt el magyarul is a japán szavak latinbetűs írása, egy szokás, de valójában sajnos helytelen. Ha belegondolsz, nem is lenne normális, ha egy nyelv fordításához vagy kiejtéséhez egy másik, köztes nyelv, jelen esetben az angol elsajátítására is szükség volna.
Amúgy érdekesség, hogy tekintve, hogy én Japánban (is) tanultam japánul, nekem is az angol helyesírás a megszokott. Eredetileg így is szerepeltek a szavak a könyvben, aztán a kiadó jelezte felém, hogy nem ez a helyes. Ellenőriztem a Wikipédián, leemeltem több japán könyv magyar fordítását a polcomról, és azt találtam, hogy a japán szerzők műveiben valóban be is tartják ezt a szabályt a fordítók. Az én könyvtáramban egyedül az „Egy gésa emlékiratai” fordításában szerepelnek az átírások angol helyesírás szerint, de azt a könyvet nem is japánról fordították, szóval sajnos azt kell mondjam, az a hibás. Igazából a szabály ismeretében lényegtelen is volt, hogy én mit szoktam meg vagy mi tetszik nekem, ezzel nem lehetett vitatkozni.

A regény végén szerepel egy szójegyzék, amit egyébként nagyon szerettem, mert bővítette az ismereteimet. Miért döntöttetek úgy, hogy ne legyen ott esetleg egy kiejtési útmutató?

A fentiek miatt, mert helyesen akartunk írni. És egyébként biztos vagyok benne, hogy ebben a vitában nincs és még sokáig nem is lesz megállapodás. Most azért kap a könyv hideget-meleget, mert akik megszokták az angol helyesírást, azoknak ez szúrja a szemét, de ha az angol helyesírást választjuk, ugyanannyian támadták volna a könyvet a másik oldalról, arra hivatkozva, hogy miért nem tartjuk be a magyar helyesírás szabályait.
Ami miatt szerintem igazából zavaró lehet, hogy magyar kiejtés szerint helyes írni a japán átírásokat, az nem a megszokás, hanem az a tény, hogy néhány japán intézménynek ugyan japán neve van, de mégis hivatalosan ők maguk is az angol átírást használják. Ennek az az oka, hogy a II. világháború óta elsősorban az Egyesült Államokkal és az amerikaiakkal azonosítják a külföldieket és a nyugati országok közül velük is van a legtöbb kapcsolatuk, de, gondolom, ha máshogy alakult volna a történelem, és a japánokra továbbra is a portugálok lennének nagy hatással, senki nem akarná az itthon egyébként kevesek által beszélt portugál helyesírás szerint írni a japán szavakat. Visszatérve azonban az eredeti gondolatra, most valóban az a helyzet, hogy léteznek olyan, hivatalosan az angol helyesírás szerint leírt világmárkák, mint a Sony, a Toshiba, a Mitsubishi. Itt nyilván nem tehetem meg, hogy magyarosítok, de ha ezek vagy ehhez hasonló szavak szerepelnek egy olyan könyvben, amiben közben egy másik nyelv, jelen esetben a magyar helyesírása szerint írjuk mondjuk a személyneveket, akkor kicsit tényleg összezavarja az embert, hogy mikor, melyik szabályt is kell követni. Pont ezért igyekeztem olyan neveket használni a regényben, ahol nincs eltérés a két átírás között, mint mondjuk Midori, Akira és Rei esetében, hogy minél kevesebbszer fussunk bele ebbe a dologba.

Összességében hogyan fogadják az olvasók a regényt? Nem érzed azt, hogy idegen lenne számukra ez a világ?

Valószínűleg idegen, de pont ezért szeretik sokan. Legalábbis én úgy érzem, hogy sokkal nagyobb kíváncsiság övezi, mint a másik két regényemet, és ebben sokat számít, hogy tényleg jártam az országban és az olvasók valóságosnak érzik a könyvben bemutatott dolgokat. Szerencsére azt mondhatom, hogy nagyon szeretik a könyvet, annyira, hogy állandóan várják is, hogy mikor jelenik meg újra Japánban játszódó írásom. Eddig a Rókatündér mellett novellákat írtam a témában, de most közkívánatra újra egy japános regényen dolgozom.

Szülő anyja vagy az Illangók című sorozatnak, melyhez az erdélyi mondavilágot vetted alapul, és aminek a második része 2019-ben jelent meg. Mivel még nem olvastam (de szeretném), nagyon érdekelne, hogy mik azok a főbb jegyek, melyekben eltér a Rókatündértől?

A legnagyobb különbség, hogy míg a Rókatündér egy, a jelenkori Japánban játszódó urban fantasy, visszafogottabb természetfeletti szállal, addig az Illangók sorozat egy hősfantasy. Kitalált világban játszódik, még ha ebben a világban meg is jelennek erdélyi helyszínek, főleg az első részben. Sokkal több természetfeletti van benne és egy hatalmas küldetés is, ezért kevesebb idő jut a romantikára. Sőt, igaz a mondás: egy könyv akkor számít romantikusnak, ha a romantikus szál elvételével a történet összeomlik. Míg a Rókatündérnél ez szerintem igaz, addig az Illangóknak, legalábbis az első kötete, a romantika nélkül is ugyanúgy működne tovább, kalandregényként. Épp ezért például több fiú olvasója van. És bár ugyanabba a korosztályi és sorozat besorolásba került, mint a Rókatündér, szerintem az Illangók egy kicsit valójában idősebbeknek szól. Nehezebb történet, több a nézőpontkarakter, E/1 helyett E/3 a mesélés, sok a rejtett utalás és a szimbólum.

Számodra melyik történet a kedvesebb és miért?

Őszintén mondom, hogy nem tudok dönteni. Nyilván az Illangók nagyon közel áll a szívemhez, mert ez volt az első megjelent regényem, és még nem is engedtem el a világát, hiszen trilógiának szánom. Egy olyan végkifejlet felé haladunk, ami nekem nagyon aktuális és fontos téma. Szóval érdekel. A Rókatündérben viszont rengeteg a saját élmény és tapasztalat, tulajdonképpen ez egy nagyon nosztalgikus írás, mert Japán örök szerelem. Egyébként általánosságban azt mondhatom, hogy mindig az a kedvenc történetem, amin éppen dolgozom. Abban a világban vagyok elmerülve, azokkal a szereplőkkel érzek és lélegzek együtt. 

A Könyvmolyképző csapata tagjaként, milyen élményekkel lettél gazdagabb? Hogyan segítenek neked az álmaid megvalósításában?

Hát először is nélkülük nem tudtam volna elindulni, mert az Illangók kéziratával a kezemben is két évig lógáztam a lábam, mire eljutottam hozzájuk. Én legalábbis akkoriban rajtuk kívül nem találtam senkit, aki szóba állt volna egy ismeretlen elsőkönyvessel, nemhogy beleolvasott volna abba, hogy az mit írt. A kiadón keresztül képeztem magam az elmúlt években, végig jártam a kurzusaikat, mert az írás is csak olyan, mint minden művészeti ág: tök jó, ha tehetséges vagy, de ettől függetlenül tanulni kell a technikákat. És nagyon sok személyes kapcsolatot is köszönhetek nekik, mentorokat, barátokat, ráadásul olyanokat, akik ugyanúgy odavannak nem létező emberekért, mint én… az egész világ hálás lehet, hogy a bolondériáinkat egymás között beszéljük meg és nem ártatlanokat zaklatunk vele.

Szeretnél ebben az évben új könyvet kiadni? Esetleg az olvasóid találkozhatnak veled a Könyvfesztiválon? Kérlek, mesélj egy kicsit a terveidről!

Ó, igen, éppen most vettem kézhez a Könyvfesztivál beosztását, ezért már tudom, hogy április 26-án, vasárnap 15 órától dedikálok és tudok majd találkozni az olvasókkal. Nagyon várom.
A terveim között pedig természetesen szerepel idei megjelenés is, mind antológiákban, mind önálló regény formájában. Ennek most van a véghajrája, mindig március végéig fogadja a kiadó azokat a kéziratokat, amiket adott évben szeretnénk megjelentetni. Vagyis persze később is le lehet adni, csak akkor nem biztos, hogy belefér az az évi rendbe, mert nagyon szoros beosztással dolgoznak mind a szerkesztők, mind a grafikusok, mind a tördelők, mind a nyomdák.

Bónuszként egy picit kedvezzünk a Távol-Kelet szerelmeseinek is: ha valaki most szeretne japánul tanulni, milyen tanácsokat tudnál adni neki?

Akik járnak Budapestre, azoknak nagyon ajánlom a Japán Alapítvány kurzusait. De szerencsére már rengeteg online anyag is elérhető. Alapszinten a Dualingo telefonos applikáció nagyon klassz szerintem gyakorolni, ez már japán-magyar módban is elérhető, illetve még mindig nagyon jó az NHK japán hírcsatorna több nyelvleckéje is, ami viszont angol tudást igényel. Ehhez adok linket is:


Amit nem kérdeztél az interjúban, de az értékelésben töprengtél rajta, azt még elmondanám: hogy mi az a szöveg a Rókatündér végén japánul és miért nincs lefordítva. Ez egy köszönetnyilvánítás a japán családomnak, akiknél Oszakában éltem, és akikkel a mai napig, tényleg nagyon családiasan megmaradt a kapcsolat. A japán könyvek többsége hátulról előre nyílik, tehát az ő olvasási szokásaik szerint ez elöl van, ha belelapoznak a könyvbe, elsőként látják meg. Fordítás azért nincs, mert ez egy személyes jellegű üzenet és azt szerettem volna, ha tényleg kifejezetten nekik szól, amiért befogadtak.

A blog nevében ezúton kívánok további sok sikert és őszinte beszélgetéseket az írónőnek!


Ha további érdekességre vágytok, keressétek a hivatalos Facebook-oldalát!


Írta:Isabel


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Tamási Áron - Ábel ​a rengetegben (Ábel 1.)

Pár héttel ezelőtt két nyolcadikos tanítványom segítséget kért tőlem az irodalom leckéjük kapcsán. Kérdésekre kellett válaszolniuk, melyek a...

Népszerű bejegyzések