Möszöly Ágnes - Dalmorka, a hobbivarázsló

El nem tudom mondani, hogy ez a kis mesekönyv mennyire tetszett! Mostanában nem igazán jó a közérzetem, mégis sikerült megmosolyogtatnia.
Dalmorka egy huncut kis varázsló, aki szeret csintalankodni, de jó szíve van. Egy tanyán él kis barátjával, Natti tündérkével. Ám rajtuk kívül a tanya lakója  még Ancsa, a szomszéd néni, Samu bácsi a boltos, Boró a nyitvatermők őre, de él itt kobold és fenyőmanó is.

A mesekönyv több rövid történetet tartalmaz, amik a kis csapat kalandjaiba enged betekintést. Nagyon tetszett és praktikusnak tartom, hogy nem egy regényt kapunk, mert így egy esetleges esti meseolvasásnál nem kell csalódnunk amiatt, hogy pont a legjobb rész közepén ér véget a mese.
Mindegyik fejezethez gyönyörű grafika tartozik, melyek bevezetik a gyerekeket a vidéki élet világába.
Kedvenc szereplőm Ancsa néni volt, aki nemcsak a rajzok szerint, de szerintem is igazi nagymama.
Kertészkedik, segít a fiataloknak a gondjaik megoldásában, karácsonykor bejglit és töltött káposztát főz, és valódi nyugalmat áraszt a nagy zsibongás közepette.

Az írónő fogalmazás módja szép és aranyos. Sokszor úgy éreztem, mintha én is gyermek lennék és valaki mesélné a történeteket. Ebben a hónapban leszek 30 éves és egyszerre volt örömteli és fájdalmas ezzel az érzéssel szembesülni.
Mindenesetre, ha valaki kisiskolásként ezt a kis könyvecskét olvasta volna fel, a rémálmok nem léteztek volna számomra, csupán csak duci bárányfelhők és a kis tanya! Bár csak 137 oldalról beszélünk, sokkal többet ad, mint azt elsőre hinnénk!

Ha felkeltettem az érdeklődésed, a Pagony oldaláról rendelhetsz magadnak egy példányt!

Írta: Isabel

Lássunk tisztán! - Beszélgetés a Rókatündér írónőjével

A napokban értékeltem Eszes Rita: Rókatündér című regényét, és bár vannak nagyon szerethető részei, mégsem voltam olyan elégedett, mint vártam. Miután megírtam az értékelésem, vettem a bátorságot és felkerestem egy interjú erejéig: szerettem volna, ha megbeszéljük a számomra kérdéses részeket.

Mikor az írónő igent mondott a felkérésre, nagyon boldog voltam, mert féltem, hogy elutasításba ütközöm az értékelés miatt. Hálásan köszönöm, hogy ez nem így történt és elkészíthettük nektek ezt a beszélgetést!

Én pedig azt köszönöm, hogy megkerestél, mert számomra külön öröm, hogy ez egy nem igazán pozitív értékelés kapcsán történt. Általában az a tapasztalatom, nem csak könyvek területén, hogy az emberek jobban szeretnek magukban puffogni, ha valami nem tetszik nekik, és kevesen kezdeményeznek párbeszédet. Szóval boldoggá tesz, hogy veled ez másképp történt.

Kezdésként kérlek, meséld el, hogyan indult el az írói pályafutásod?

Igazából mindig nagyon szerettem írni, naplót, levelet, cikkeket, novellákat, sőt, gyerekkoromban pár regénybe is belekezdtem, de aztán mindig másfelé sodort az élet, és ezeket a regénytöredékeket nem fejeztem be. Versenyezni viszont sosem szerettem, ezért nem is pályáztam a rövidebb lélegzetvételű írásaimmal soha, sehová. Már elmúltam harminc, amikor az első, befejezett regényemmel a kezemben úgy éreztem, hogy ezzel mernék kezdeni valamit, hogy már elég idős vagyok ahhoz, hogy a negatív kritikák se törjenek össze annyira, hogy félnem kéne a nyilvánosság elé tárni a gondolataimat.

Így az első regényem, az Illangók, a Könyvmolyképző Kiadó Aranymosás Irodalmi Válogatóján indult és kapott Public Star díjat 2016-ban. Ez azt jelenti, hogy a nyilvános oldalra kikerült részletek alapján a legtöbb szavazatot kapta a közönségtől és ezért szerkesztést nyert, aminek a végén úgy ítélte meg a kiadó, hogy megfelelő formába került a nyomtatáshoz. 2017-ben jelent meg a regény és én azóta képzem magam, illetve foglalkozom komolyan az írással.

A japán nyelv és kultúra tanulmányozása, amíg nálam hobbi, addig te éltél is az országban több évig. Ez adta a Rókatündér alapját, vagy már előtte is kacérkodtál a megírásával?

Nem, abszolút az az egy év adta az alapot, amit a középiskolából Japánban tanultam. Ez volt a leghosszabb idő, amit egyhuzamban az országban töltöttem, és többször nekiálltam, még jóval a Rókatündér előtt, hogy megírjam. Szerencsére részletes naplót vezettem a kint töltött idő alatt, így később sem fakultak az emlékek. Először reál történetben gondolkodtam egyébként, de az Illangók után már fantasyként kívánkozott ki belőlem. Úgy éreztem, az alakváltó rókatündérek vagy rókaszellemek, ki hogy hívja őket, tökéletesen visszaadják azt a kettősséget, amit én is sokszor tapasztaltam vagy ahogy éppen viselkedtem az ottlétem alatt.

Monda és mesevilágából, melyek azok a művek, amik hatottak rád?

Az első és nagyon meghatározó fantasy élményem A gyűrűk ura volt, még általános iskolában.  Aztán jött a Dracula és a klasszikus vámpír sztorik, és ehhez köthetően utána néztem mindenféle lénynek, amik valaha a földön járhattak. Nagyon szerettem a görög mitológiát és minden olyan eseményt, épületet, romot, aminek a keletkezésében volt egy kis rés, amit a történelem nem tudott teljes bizonyossággal megmagyarázni.

Egyébként, ha már mesevilág, épp a napokban meséltem róla egy rendezvényen, hogy az első közvetett kapcsolatom Japánnal a Macskafogó című rajzfilm volt. Előtte mindig rókának öltöztem a farsangokon, Vuk miatt, a Macskafogó után viszont évekig japán lánynak, Csino-szan miatt. Szóval ki tudja, lehet, hogy tudat alatt már akkor összekötöttem a fejemben a rókákat a japánokkal.

Térjünk rá az értékelésemben említett dolgokra: először is, hogyan formáltad meg a főhősnőd, Midori jellemét? Mennyire szeretted volna, ha tipikusan japán lány lesz belőle és milyen nehézségeid voltak emiatt magyar íróként?

Midorival az a szerencse, hogy alakváltó, és ezért alapvetően van két arca, a róka és az ember. De a rókán belül is létezik kétféle kicune, és ő maga sem tudja, melyik fajtához tartozik, illetve emberként is sok dolgot szembe lehet állítani az életében. Először élt Tokióban, az alapvetően emberi szüleivel, utána egy sokkal kisebb, városszéli faházban, a jóval zárkózottabb nagyanyóval. Járt emberek közé az általános iskolában, viszont magántanuló volt a középiskolai éveiben. Az életében húzódó sokféle kettősség igazából megkönnyítette a helyzetemet, mert ha Midori egy teljesen tipikus japán lány lenne, akkor a magyar olvasók valószínűleg túlságosan is passzívnak tartanák a jellemét egy regény főhőséhez képest. Azért persze igyekeztem őt japán karakterként megformálni, de könnyebb volt alkalmanként kiléptetni a komfortzónájából úgy, hogy ilyenkor segítségül hívhatta a rókát. Szerintem egyébként országtól és élőhelytől függetlenül mindenkiben van egy ilyen belső róka, a kérdés csak az, hogy mennyire lehet felpiszkálni. Időnként mindenki szeretné hallatni a hangját, eltérni a megszokottól, vagy csak csinálni valami váratlant és vakmerőt. De nem lehet mindenki Rei.

Jöjjön az, amit eléggé nehezményeztem és nem is igazán értettem.

Miért volt szükség arra, hogy fonetikusan szerepeljenek a könyvben a japán kifejezések? Én azt gondolom, hogy a megértést szerettétek volna megkönnyíteni; ez mennyire fedi a valóságot?

A helyzet az, hogy emiatt többen támadtak a könyv megjelenésekor, főleg manga és anime rajongók, a szokásjogra hivatkozva, de itt van egy nagyon nagy félreértés. Ugyanis a könyv a magyar helyesírás szabályait követi, ami úgy szól, hogy a nem latinbetűs nyelvek átírásának, és akkor ide tartoznak a közel- és távol-keleti nyelvek egyaránt, a magyar kiejtést kell követnie. Tehát szó sem volt arról, hogy a kiadó jó fej akart volna lenni, egyszerűen egy irodalmi műben megkövetelte a magyar helyesírás betartását. Még véletlenül sem az történt, amit az értékelésedben te is felvetettél, hogy mondjuk San Fransisco nevét átírtuk helytelenül Szanfransziszkóra, mert azt gondoltuk, hogy valaki majd nem tudja kiejteni az eredetit, hanem pont az, hogy ragaszkodtunk egy magyar nyelven írt könyvben a magyar nyelvi szabályokhoz. Az, hogy sok helyen az angol helyesírással terjedt el magyarul is a japán szavak latinbetűs írása, egy szokás, de valójában sajnos helytelen. Ha belegondolsz, nem is lenne normális, ha egy nyelv fordításához vagy kiejtéséhez egy másik, köztes nyelv, jelen esetben az angol elsajátítására is szükség volna.

Amúgy érdekesség, hogy tekintve, hogy én Japánban (is) tanultam japánul, nekem is az angol helyesírás a megszokott. Eredetileg így is szerepeltek a szavak a könyvben, aztán a kiadó jelezte felém, hogy nem ez a helyes. Ellenőriztem a Wikipédián, leemeltem több japán könyv magyar fordítását a polcomról, és azt találtam, hogy a japán szerzők műveiben valóban be is tartják ezt a szabályt a fordítók. Az én könyvtáramban egyedül az „Egy gésa emlékiratai” fordításában szerepelnek az átírások angol helyesírás szerint, de azt a könyvet nem is japánról fordították, szóval sajnos azt kell mondjam, az a hibás. Igazából a szabály ismeretében lényegtelen is volt, hogy én mit szoktam meg vagy mi tetszik nekem, ezzel nem lehetett vitatkozni.

A regény végén szerepel egy szójegyzék, amit egyébként nagyon szerettem, mert bővítette az ismereteimet. Miért döntöttetek úgy, hogy ne legyen ott esetleg egy kiejtési útmutató?

A fentiek miatt, mert helyesen akartunk írni. És egyébként biztos vagyok benne, hogy ebben a vitában nincs és még sokáig nem is lesz megállapodás. Most azért kap a könyv hideget-meleget, mert akik megszokták az angol helyesírást, azoknak ez szúrja a szemét, de ha az angol helyesírást választjuk, ugyanannyian támadták volna a könyvet a másik oldalról, arra hivatkozva, hogy miért nem tartjuk be a magyar helyesírás szabályait.

Ami miatt szerintem igazából zavaró lehet, hogy magyar kiejtés szerint helyes írni a japán átírásokat, az nem a megszokás, hanem az a tény, hogy néhány japán intézménynek ugyan japán neve van, de mégis hivatalosan ők maguk is az angol átírást használják. Ennek az az oka, hogy a II. világháború óta elsősorban az Egyesült Államokkal és az amerikaiakkal azonosítják a külföldieket és a nyugati országok közül velük is van a legtöbb kapcsolatuk, de, gondolom, ha máshogy alakult volna a történelem, és a japánokra továbbra is a portugálok lennének nagy hatással, senki nem akarná az itthon egyébként kevesek által beszélt portugál helyesírás szerint írni a japán szavakat. Visszatérve azonban az eredeti gondolatra, most valóban az a helyzet, hogy léteznek olyan, hivatalosan az angol helyesírás szerint leírt világmárkák, mint a Sony, a Toshiba, a Mitsubishi. Itt nyilván nem tehetem meg, hogy magyarosítok, de ha ezek vagy ehhez hasonló szavak szerepelnek egy olyan könyvben, amiben közben egy másik nyelv, jelen esetben a magyar helyesírása szerint írjuk mondjuk a személyneveket, akkor kicsit tényleg összezavarja az embert, hogy mikor, melyik szabályt is kell követni. Pont ezért igyekeztem olyan neveket használni a regényben, ahol nincs eltérés a két átírás között, mint mondjuk Midori, Akira és Rei esetében, hogy minél kevesebbszer fussunk bele ebbe a dologba.

Összességében hogyan fogadják az olvasók a regényt? Nem érzed azt, hogy idegen lenne számukra ez a világ?

Valószínűleg idegen, de pont ezért szeretik sokan. Legalábbis én úgy érzem, hogy sokkal nagyobb kíváncsiság övezi, mint a másik két regényemet, és ebben sokat számít, hogy tényleg jártam az országban és az olvasók valóságosnak érzik a könyvben bemutatott dolgokat. Szerencsére azt mondhatom, hogy nagyon szeretik a könyvet, annyira, hogy állandóan várják is, hogy mikor jelenik meg újra Japánban játszódó írásom. Eddig a Rókatündér mellett novellákat írtam a témában, de most közkívánatra újra egy japános regényen dolgozom.

Szülő anyja vagy az Illangók című sorozatnak, melyhez az erdélyi mondavilágot vetted alapul, és aminek a második része 2019-ben jelent meg. Mivel még nem olvastam (de szeretném), nagyon érdekelne, hogy mik azok a főbb jegyek, melyekben eltér a Rókatündértől?

A legnagyobb különbség, hogy míg a Rókatündér egy, a jelenkori Japánban játszódó urban fantasy, visszafogottabb természetfeletti szállal, addig az Illangók sorozat egy hősfantasy. Kitalált világban játszódik, még ha ebben a világban meg is jelennek erdélyi helyszínek, főleg az első részben. Sokkal több természetfeletti van benne és egy hatalmas küldetés is, ezért kevesebb idő jut a romantikára. Sőt, igaz a mondás: egy könyv akkor számít romantikusnak, ha a romantikus szál elvételével a történet összeomlik. Míg a Rókatündérnél ez szerintem igaz, addig az Illangóknak, legalábbis az első kötete, a romantika nélkül is ugyanúgy működne tovább, kalandregényként. Épp ezért például több fiú olvasója van. És bár ugyanabba a korosztályi és sorozat besorolásba került, mint a Rókatündér, szerintem az Illangók egy kicsit valójában idősebbeknek szól. Nehezebb történet, több a nézőpontkarakter, E/1 helyett E/3 a mesélés, sok a rejtett utalás és a szimbólum.

Számodra melyik történet a kedvesebb és miért?

Őszintén mondom, hogy nem tudok dönteni. Nyilván az Illangók nagyon közel áll a szívemhez, mert ez volt az első megjelent regényem, és még nem is engedtem el a világát, hiszen trilógiának szánom. Egy olyan végkifejlet felé haladunk, ami nekem nagyon aktuális és fontos téma. Szóval érdekel. A Rókatündérben viszont rengeteg a saját élmény és tapasztalat, tulajdonképpen ez egy nagyon nosztalgikus írás, mert Japán örök szerelem. Egyébként általánosságban azt mondhatom, hogy mindig az a kedvenc történetem, amin éppen dolgozom. Abban a világban vagyok elmerülve, azokkal a szereplőkkel érzek és lélegzek együtt. 

A Könyvmolyképző csapata tagjaként, milyen élményekkel lettél gazdagabb? Hogyan segítenek neked az álmaid megvalósításában?

Hát először is nélkülük nem tudtam volna elindulni, mert az Illangók kéziratával a kezemben is két évig lógáztam a lábam, mire eljutottam hozzájuk. Én legalábbis akkoriban rajtuk kívül nem találtam senkit, aki szóba állt volna egy ismeretlen elsőkönyvessel, nemhogy beleolvasott volna abba, hogy az mit írt. A kiadón keresztül képeztem magam az elmúlt években, végig jártam a kurzusaikat, mert az írás is csak olyan, mint minden művészeti ág: tök jó, ha tehetséges vagy, de ettől függetlenül tanulni kell a technikákat. És nagyon sok személyes kapcsolatot is köszönhetek nekik, mentorokat, barátokat, ráadásul olyanokat, akik ugyanúgy odavannak nem létező emberekért, mint én… az egész világ hálás lehet, hogy a bolondériáinkat egymás között beszéljük meg és nem ártatlanokat zaklatunk vele.

Szeretnél ebben az évben új könyvet kiadni? Esetleg az olvasóid találkozhatnak veled a Könyvfesztiválon? Kérlek, mesélj egy kicsit a terveidről!

Ó, igen, éppen most vettem kézhez a Könyvfesztivál beosztását, ezért már tudom, hogy április 26-án, vasárnap 15 órától dedikálok és tudok majd találkozni az olvasókkal. Nagyon várom.

A terveim között pedig természetesen szerepel idei megjelenés is, mind antológiákban, mind önálló regény formájában. Ennek most van a véghajrája, mindig március végéig fogadja a kiadó azokat a kéziratokat, amiket adott évben szeretnénk megjelentetni. Vagyis persze később is le lehet adni, csak akkor nem biztos, hogy belefér az az évi rendbe, mert nagyon szoros beosztással dolgoznak mind a szerkesztők, mind a grafikusok, mind a tördelők, mind a nyomdák.

Bónuszként egy picit kedvezzünk a Távol-Kelet szerelmeseinek is: ha valaki most szeretne japánul tanulni, milyen tanácsokat tudnál adni neki?

Akik járnak Budapestre, azoknak nagyon ajánlom a Japán Alapítvány kurzusait. De szerencsére már rengeteg online anyag is elérhető. Alapszinten a Dualingo telefonos applikáció nagyon klassz szerintem gyakorolni, ez már japán-magyar módban is elérhető, illetve még mindig nagyon jó az NHK japán hírcsatorna több nyelvleckéje is, ami viszont angol tudást igényel. Ehhez adok linket is:

https://www3.nhk.or.jp/nhkworld/en/learnjapanese/

Amit nem kérdeztél az interjúban, de az értékelésben töprengtél rajta, azt még elmondanám: hogy mi az a szöveg a Rókatündér végén japánul és miért nincs lefordítva. Ez egy köszönetnyilvánítás a japán családomnak, akiknél Oszakában éltem, és akikkel a mai napig, tényleg nagyon családiasan megmaradt a kapcsolat. A japán könyvek többsége hátulról előre nyílik, tehát az ő olvasási szokásaik szerint ez elöl van, ha belelapoznak a könyvbe, elsőként látják meg. Fordítás azért nincs, mert ez egy személyes jellegű üzenet és azt szerettem volna, ha tényleg kifejezetten nekik szól, amiért befogadtak.

A blog nevében ezúton kívánok további sok sikert és őszinte beszélgetéseket az írónőnek!

Ha további érdekességre vágytok, keressétek a hivatalos Facebook-oldalát!

Írta:Isabel

Eszes Rita - Rókatündér

Egy kis magánélettel kezdeném az értékelést.

Bár nem beszélek folyékonyan japánul, az országban sem jártam még, mégis autodidakta módon tanulom a nyelvet és olvasok el mindent, aminek köze van hozzá. Imádom a kultúráját, rengeteg mangát/animét ismerek és úgy egyáltalán nagyon szeretem és tisztelem az életfelfogásukat.

Azt kell mondjam, hogy ez a könyv volt, amit 2019-ben a legjobban vártam. Az írónő munkássága teljesen ismeretlen volt számomra, viszont a regény nem. Tudtam, miről szól és láttam szebbnél szebb borítóterveket, melyeket az olvasók elé tártak. Mikor elmondtam Nikinek, hogy szívem vágya elolvasni a történetet, mindent bevetett azért, hogy nekem is legyen egy saját példányom belőle.

Amikor megláttam, majd kiugrottam a boromből és örömmel nyugtáztam, hogy a nyertes borító a valóságban is ugyanolyan gyönyörű, mint online.

Félretettem és azt gondoltam, hogy igen ezt majd akkor olvasom amikor nagyon kell egy kis keleti varázs; majd amikor valami olyasmire vágyom, ami megdobogtatja a szívem.

Aj.. de nehéz… Aki ismer/ figyeli az értékeléseimet tudja, hogy minden írónál -  főképp ha magyar -, igyekszem kiemelni a pozitívumot. Itt is nagyon-nagyon koncentrálok erre, de nem könnyű, mert a könnyeimmel küszködöm.

A történet nagyon tetszik. Egy lány, aki rókává tud alakulni, mégis az emberek világában kell megtalálnia a helyét. Szerelmes is lesz, méghozzá egy olyan férfiba, aki még nekem is szimpatikus. Mi ez, hanem egy nagyon jó alap?

De aztán jött az, amint teljesen lemerevedtem és majdnem abbahagytam a regényt. (Pedig köztudott, hogy semmilyen könyvet nem hagyok olvasatlanul! Soha!)

A japán nyelvben különböző megszólításokat használnak a nevek mellett, ezzel jelezve többek között az egymás közti kapcsolatot, illetve a tiszteletadást egy magasabb rangú személy felé.

Ennek megvannak a maga formai követelményei. A legegyszerűbben egy példával tudom elmondani: sokszor szólítják a főhőst Midori-channak a barátai. Ez nem véletlen, hiszen Midori egy lány, a chan pedig a közeli köteléket jelzi. Ezt, ha latin betűkkel akarjuk átírni chan-ként tesszük és csan -nak ejtjük ki.

Na, most a történetben ez végig csannak van írva. Mikor először láttam, azt hittem nem jó a szemem vagy csak elírás, de az írónő vagy a korrektora végig így használta az egész könyvben! Nemcsak ez az egy szó íródott igy, hanem a sensei is.

Rengeteget gondolkodtam, hogy vajon miért? Valószínűleg így szerették volna megkönnyíteni a nyelvben járatlanok számára a megértést, de ennyi erővel akkor az angol neveket/megszólításokat is átírhatnánk. Számtalan gyerekkönyv jelenik meg angolul, - lásd.: Harry Potter -, de mégsem kiejtés szerint olvassuk azt, amit nem úgy kell. (Bár visszagondolva Minerva McGalagony nevének kiolvasása könnyebb lett volna úgy 13 évesen!)

Olvasva a sorokat próbáltam erről elterelni a figyelmemet, de úgy éreztem, hogy nem vált valóra, amit nagyon vártam. A logika és az empátiám azt súgta, hogy csak jót akartak ezzel az egésszel, de emiatt pont az a varázs veszett el, ami számomra Japánt jelenti. Olyan volt az egész, mint egy gyakorlatlan anime-rajongó fan-fic-je. Pedig a történet ennél sokkal, de sokkal jobb!

Azon gondolkodtam a könyv vége felé, hogy lehet érdemes lett volna a végére egy szójegyzéket készíteni és lásd csodát, tényleg volt egy az utolsó lapokon: itt az írónő elmagyaráz olyan fogalmakat, helyszíneket, amik nálunk nincsenek. Ez nagyon tetszett, csak azt nem értettem, hogy akkor a megszólításokat miért nem lehetett ideírni és betenni a történet elejére? Nem ismered a nyelvet? Nem gond: párszor odalapozol és megjegyzed, amit kell. Tanulsz, és egyébként is, ha érdekel egy japán alapokról szóló regény, csak van valami fogalmad az országról…

A könyv végén van egy fogalmazás, melyben megtudhatunk egy pár dolgot Ritáról is. Itt tudtam meg, hogy nemcsak beszéli a nyelvet, de élt is az országban, ami szerintem nagyon szuper, de ennek tudatában még inkább nem tudom hova tenni ezt a dolgot.

Található még egy kanával (japán írásmód) szedett szöveg is, melyből jelenleg még csak szótagokat ismertem fel, de ha le tudom fordítani, mindenképpen megosztom veletek! Ez szintén remek, de megint csak felvetett bennem egy kérdést: ha azért írták könnyítve a japán szavakat, hogy a nyelvet nem ismerő olvasók dolgát megkönnyítsék, akkor ezt miért nem fordították le?

Ami a szívemen az a számon, ezért elmondom: mikor Nikivel arról beszélgettünk, hogy milyen könyvet várok most a legjobban azt mondtam neki: „ Előbb olvasd el te,  mert nem akarok még egyszer így elszomorodni.”

Mindazonáltal, ha téged is vonz minden, ami Japánnal kapcsolatos, rendeld meg a könyvet a Könyvmolyképzőtől!

Írta:Isabel

Kresley Cole - Arkánum Krónikák 1.-2.

Egy kis személyes szösszenettel kezdeném az értékelést.

Mikor Niki és én egy éve megismerkedtünk, evidens volt, hogy egy csomót beszélgettünk a könyvekről  (Azóta is tesszük persze, de akkor én még nem voltam ennyire tájékozott, mint most.) Elmesélte, hogy Kresley Cole az egyik kedvenc írója, és kissé meglepte, mikor mondtam neki, hogy nem tudom, ki ő. Majd amikor megtudta, hogy nincs saját Vörös Pöttyös könyvem (azóta természetesen már nem egyet köszönhetek neki), kissé kiakadva megmutatta ennek a sorozatnak a második részét és közölte, hogy jó, akkor meg fogom kapni. A borítótól és a gesztustól teljesen elolvadva hálálkodtam, majd keresgetni kezdtem, olyan könyvek után, amik nekem tetszenek. Mikor rátaláltam a Méreghercegnőre, a borító-tartalom párosától fellelkesülve mondtam neki, hogy ez mennyire tetszik, mire ő mosolyogva közölte, hogy ez annak az első része, amit megígért nekem és magától értetődik, hogy ezt is megkapom. Mikor megérkeztek hozzám a könyvek, megfogadtam, hogy csak karácsony környékén ülök neki a sorozatnak, mivel kell valami pozitív, amivel lezárhatom az évet.  Ez így is történt és természetesen azóta mindkét részt kiolvastam. Hatalmas kedvenc lett, de ne is szaladjunk ennyire előre, hanem nézzük meg külön - külön a köteteket!

Méreghercegnő: Az első amit megemlítenék, az a borító. Annyira ízléses és szép! Hatalmas kedvenc, pedig nem vagyok rajongója a párokat ábrázolóknak. De ez egyszerre gyönyörű és misztikus.

Sorozatindító kötet révén, nagyon kíváncsi voltam a világfelépítésre. Véleményem szerint az első rész nagyban befolyásolja, hogy mi lesz a további részek sorsa. Ha az jól fel van építve, kellően izgalmas és kidolgozott minden szempontból, akkor a folytatással valószínűleg nem lesz probléma.

Itt ezeket sikerült megvalósítani.

A főhősnőnk, Evangeline már az első lapokon nagyon nagy veszélyben van: hallucináció vannak és éppen csak túlélt egy katasztrófát, mely a szülővárosát sújtotta.

(Már a neve is olyan hősiesen hangzik, nem igaz? Erős, mégis letisztult és tiszteletet parancsoló.  Szeretem azokat a karaktereket, akiknek már a nevéből sejthető, hogy valami óriási dolog fog velük történni.)

A lány rémálmai megelevenednek és miközben menekül a Zsákosok (zombiszerű lények) elől megismerkedik egy idegennel, aki olyan mint az áldozatára váró vadász.  Kimerült és egyedül lévő lányokat csal magához, hogy tesztalanyként használja őket. Arthurként mutatkozik be, és a lány neki kezdi el mesélni a történetét. Bár a férfi ugyanazt a sorsot szánja neki, mint a többi lánynak, hamar kiderül, hogy Evie más. Különlegesebb, mint azt bárki is hinné.

A történet másik fontos szereplője Jack, a tipikus rosszfiú, aki szintén vonzódik a lányhoz és ahogy haladunk a történetben egyre több dolog köti össze őket.

Nekem Arthur sokkal jobban tetszett. Hihetetlenül intelligens és jó modorú egy kis pszichopata hajlammal. Tapasztalataim azt súgták, hogy ebből szerelmi háromszög lesz és elismerem, hogy most a gonoszabbnak drukkoltam.

Ám a könyv ennél sokkal több. Olyan világvége - hangulatot hoz, melyet sehol máshol nem tapasztaltam eddig, pedig sokat olvasott embernek tartom magam. Minden információ új és egyedi, semmi sem fölösleges, mert minden hozzáad a történethez.

Az írónő fantasztikusan oldotta meg a megfelelő arányok összekeverését, semmiből nem kaptam sem túl sokat sem túl keveset!

Túlzás nélkül állítom, hogy ez az egyik legjobb könyv, amit a Könyvmolyképzőtől eddig olvastam és ezzel a boldog érzettel ültem neki a második résznek.

Végtelen lovag: A folytatásban sem csalódtam, sőt! Szerencsére onnan folytatódik, ahol az előző rész véget ért, ezért nem kellett nagyon sokat gondolkodni a szálakon.

 Evangeline sorsa végre letisztult számára és számomra is és a Halált pedig még inkább megszerettem. Értettem, átéreztem a cselekedeteit és egyszerűen odavagyok érte!

A szerelmi rész itt ha lehet még intenzívebben élt, olyan jeleneteket kaptunk, hogy fülig pirultam. De mire eljutottam eddig, már nagyon elfogult lettem, így csak azokat szerettem, amiben olyan párosítás volt, ami nekem is megfelelt.

Amíg az első résznél nem volt gondom a függő véggel, itt igen: hogyan lehetett így befejezni? Már éppen elmerültem, a fantázia világában, mikor elfogyott a lap! Pedig számomra annyira romantikus és tetszetős volt! Alig várom a harmadik rész megjelenését!

Összegezve, egy nagyon izgalmas, szépen megírt és felépített sorozatot kaptunk. Ha ti sem ismeritek az írónő munkásságát, mindenképpen ezzel kezdjétek, mert minden sora aranyat ér!

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, a Könyvmolyképző Kiadónál kedvezményesen hozzájuthatsz a részekhez! 

Írta: Isabel