2020. október 24., szombat

Ruby Saw - Csak két lépés Észak


 Már tavaly megkaptam a könyvet NiKy jóvoltából és el is kezdtem olvasni, csak valamiért mindig félretettem. Ám tegnap úgy döntöttem,, megérdemli a könyv, hogy normális véleményt alkothassak róla és persze megérdemli az ajándékozóm is, hogy tudja, tetszett-e, amit tőle kaptam.

Most szólok, hogy az értékelésem teljesen őszinte lesz és nem célom, hogy bárkit is megbántsak vele. Magyar szerzőként jól tudom, mennyi befektetett munka van egy könyv megírásában és én mindig próbálok a pozitívumokra koncentrálni, teljesen mindegy, hogy az a könyvnek hány százaléka. Már a munkát, a kitartást is nagyra szoktam becsülni. Ruby-nál is becsülöm. Ám sajnos nagyon nem azt kaptam amire számítottam.

A történet elején megismerjük főhősnőnket, akiről kiderül, hogy már egy éve aktívan dolgozó újságíró és nagyon szereti Koreát. Bár tudja, milyen állapotok uralkodnak Észak - és Dél Korea között munkaügyben elmegy, hogy cikket írhasson a témáról. Ez eddig nagyon izgalmas is lenne: viszont az első, ami szembeötlött, hogy Hadley egy egyetemi kirándulás keretein belül indul el az utazásra. Percekig ültem és azon gondoltam, hogyha a lány már nem tanul, hogyan engedhették meg neki, hogy iskolai kirándulás keretein belül utazzon? Létezik egyáltalán ilyen lehetőség? Annyira tanácstalannak éreztem magam az ügyben, hogy még NiKy-t is megkérdeztem erről - ő jelenleg is felsőoktatási tanulmányokat folytat, így gondoltam, ha van ilyen akkor tudja. Nem erősítette meg, hogy lenne ilyesmire lehetőség. 

Tudom, szőrszálhasogatónak tűnhet, de ez engem akkor is zavart. Aztán pár fejezettel később világossá vált, hogy a lány is abban az intézményben tanult és ez bizonyos magyarázattal is szolgál, de akkor már az országban tartózkodik. Félreértés ne essék semmi bajom az iskolai kirándulással, csak akkor már az elején fel lehetett volna vezetni azt, hogyan kapcsolódik Hadley múltjához.... Mindegy, menjünk tovább!

Miután a csoportot letartóztatják Észak - Koreában nem is igazán tudom szavakba önteni mi történik. Azt éreztem, hogy az írónő szerette volna bemutatni az ott élők kegyetlenségét és eltérő gondolkodásmódját, de ez valahol félúton megrekedt. Nekem nem voltak elég kegyetlenek, de a jóindulatot sem súrolta senki sem. Még a lány majdani szerelme sem. Néha megijesztik őket, elcsattan egy-két pofon, de ennyi. Személy szerint nem volt halálfélelmem, pedig egy túszejtés során annak kellene lennie.

 Jó, az egy dolog, hogy nekem nem volt halálfélelmem, de Hadley-nak sem volt. Mint mondottam az elején, újságíróként munkaügyben megy egy olyan országba, amit magánemberként is nagyon szeret. Nekem evidens lenne, hogy amit csak tudok kiderítek az úti célomról, még akkor is ha Észak-Koreáról meglehetősen szegényes információk állnak a rendelkezésünkre. Én imádom Japánt, Spanyolországot és most már Koreát és Kínát is egyre inkább kezdem megszeretni, ezért igyekszem a tudásomat gyarapítani velük kapcsolatban, pedig a munkámhoz semmi közük.  Viszont ha kifejezetten olyan feladatot kapnék, ahol meg kell jelennem személyesen sokkal több információval indulnék el, mint ami a lánynak volt. Pláne akkor, ha nem éppen kedves népek közelébe megyek.... Azt éreztem, hogy nem ijedt volt, hanem meglepett: nem értette miért bánnak vele úgy ahogy. Értem én, hogy meg akart szökni ezért szabályokat szegett, de ha több tudás lett volna a fejében, akkor tudhatta volna, hogy Észak-Korea nem az a hely, ahonnan olyan piti trükkökkel csak úgy kisétálhat az ember. Még a lakosok sem, nemhogy akit fogva tartanak!

De nem lenne teljes a történet szerelmi szál nélkül: az újságírónőnk bizony beleszeret az egyik ezredesbe a fogva tartói közül.  Természetesen ez az érzés viszonzásra lel, ezt adva reményt a szerelmeseinknek egy szebb jövő ígéretével.... Khm....

Nem vagyok pszichológus, de a lány szeretete a férfi iránt, az, hogy az élete kockáztatásával is meg akarja menteni, erősen Stockholm-szindrómára ad okot (Stockholm- szindróma: Ha kedvességet kap, akkor a túsz, empátiát/szeretetet érez a fogva tartója iránt. ) Tudom, hogy ennyire kilátástalan helyzetben az ember legalább úgy ki van téve a pszichés sérüléseknek, mint a testinek, de amikor az életösztönt (lehetősége van hazamenni, de inkább marad a szerelmével) legyőzi ez a ragaszkodás ott bajok vannak. És nem, ez egyáltalán nem romantikus! 

De Jin Park ezredes sem jobb: még ha a segítő szándék is vezérli, hagyja, hogy a lány és a saját vágyai uralkodjanak felette. Beleszeretett? Oké előbb juttassa biztos helyre és utána "legyenek egymáséi", ha szerencsétlen lánynak kitisztult a feje! A férfi érzelmeit egyébként a pszichológia: Lima -szindrómának nevezi.

Nézzétek én tudom, hogy létezik ilyen és iszonyatos dolognak tartom, ha valakinek át kell mennie rajta. Azt is fontosnak tartom elmondani, hogy kell erről beszélni, mert a mai napig több száz esetleg ezer eset lehet a világon, amiről nem tudunk és nincs megfelelően kezelve; így téve tönkre az ebben szenvedők életét! Nyugodtan lehet erről olvasni, könyvet írni, az sem baj, ha nem szakmai oldalról van megközelítve a dolog...de ne higyjük azt, hogy ez romantikus! A romantikus az, amikor két ember érzelmei külső hatás nélkül szárba szökkennek és viszonzásra találnak egymásban, nem az, amikor  érzelmeket táplálok azért, mert veszélyben érzem az életemet, vagy éppen azért mert tetszik nekem, hogy hatalmam van a másik sorsa felett!

Egyszerűen számomra ez a könyv borzasztó nagy csalódás volt. Az alaptörténet nagyon jó lehetne, ha a szerző jobban utánajárt volna azoknak a dolgoknak, ami a történet gerincét adják. Persze, természetesen nem lehetett egyszerű a dolga, mert sem a helyszín sem a sorsok alakulása nem egyszerű, de egy könyv véleményem szerint akkor lesz szerethető, ha annak az alapjai a valósághoz legközelebb állnak . ( Kivételt ez alól a fantasy és az ahhoz hasonló kategóriák képeznek, de ez a könyv, határozottan nem az volt.)

Ám senki kedvét nem szeretném elvenni: mások vagyunk így ha szeretnéd elolvasni a regényt, keresd az Álomgyár kiadónál e-könyv-ként!

Írta: Isabel

2020. október 22., csütörtök

Horányi Katalin - Morci


 Nagy állatbarátnak tartom magam, és a kedvenceim a cicák. Imádom őket. Mivel falun élek köztük nőttem fel, a mai napig is van saját cicám, de sok kóbor macska is ellátogat hozzánk ha éhes. Nem tudjuk kié: egyszerűen csak jönnek, esznek és elmennek.

Mikor megláttam ezt a borítót, gyermekkorom egyik meghatározó élménye ugrott be, ami szintén macskával kapcsolatos: Gárdonyi Géza - Micó című története. Emlékszem, miután elolvasták és megmutatták a képeket nekünk - a régi olvasókönyvekben az anyamacska egy fekete kismacskát visz a szájában a lángok elől, nem tudom, most hogyan illusztrálják - napokig képtelen voltam sírás nélkül elaludni. Persze, már akkor is tudtam, hogy a veszteség az élet része, de nagyon mély nyomot hagyott bennem a történet.

Tehát, mikor megláttam ezt a cicát és elolvastam az első öt sort, azt hittem hasonló, életre szóló élményben lesz részem. Tévedtem. 

Magával a mondanivalóval semmi gondom nincs. Egy kiscica befogadása és ami ezután történt, így is jellemezhetném. Viszont lehetett volna benne több. Akár humor szempontjából, vagy esetleg problémák szempontjából. Ám nem kaptam semmi mást, csak egy történetet arról, hogyan fogadott be valaki egy állatot. Körülbelül úgy, mint amikor az ismerősöd elmondja, hogy talált egy kiscicát. 

Amit viszont nagyon nem tudok hova tenni, hogy ezt miért is kellett verses mese formájában megírni? Talán, ha próza marad, nagyobb szabadsága lett volna az alkotónak is, hogy színesítse ezt az egészet. 
Félreértés ne essék, semmi bajom a versekkel - akik olvassák a blogot, azok ezt nagyon jól tudják -  de akkor legyenek benne rímek. Jó elnézést, nem feltétlen kellenek bele, de akkor legyen dallama, vagy valami ami által azt érzem, hogy nem csak egymás alá írt szavakat olvasok. 

Többször szembejött velem helyesírási hiba is, bár ez lehet a költő szabadsága? Nem tudom. Mindazonáltal a történet és a forma sem igazán volt kompatibilis egymással a számomra.

Viszont! Mivel a művet 3 éves kortól ajánlják, és maga a hangvétel is erre enged következtetni, lehet, hogy a szerző inkább erre fektette a hangsúlyt. Jelenleg nincs olyan családtagom, aki korban megfelelő lenne ahhoz, hogy felolvassam neki, de ha azt nézem, hogy egy ennyi idős gyerek az óvodában pont így kezd tanulni, akkor már kicsit más szemmel tudok nézni az egészre. Arra tökéletes a mese, hogy megmutassuk a gyereknek mennyire fontos, hogy csak akkor fogadjunk be bármilyen állatot, ha arról felelősségteljesen is tudunk gondoskodni.  Azt is bemutatja, hogy ez nemcsak a simogatásból áll, hanem bizony az a cica pisilni, kakilni, karmolászni fog, tehát egy ilyen döntéssel nemcsak kellemes dolgok fognak velünk történni.  Ez nagy pozitívuma a könyvnek és szerintem a borító is szép.
Ettől függetlenül még mindig azt mondom, hogy prózában, illusztrációkkal sokkal jobban megállta volna a helyét.

Rövidsége miatt gyorsan lehet vele haladni és ha éppen ilyen korban vagytok a gyermekeddel egy próbát tényleg megér. Esetleg utána készíthettek egy rajzot a saját cicátokról  - vagy ha nincs, akkor a kedvenc állatáról - és megbeszélhetitek, hogyan gondozzátok/gondoznátok őt. Egy pár órára biztosan le fogja foglalni a kicsiket.

Ha felkeltettem az érdeklődéseteket, keressétek az ingyenes példányotokat a Book&Walk webáruházában!

Írta: Isabel

2020. október 20., kedd

Iain Reid - Azon ​agyalok, hogy ennek véget vetek

 


Nem könnyű belekezdenem ennek a történetnek az értékelésébe, hiszen, ha már több bejegyzést olvastatok tőlem, tudjátok, hogy érzelmi alapon működöm és nagyon megviselnek, azok a regények, ahol a vívódás áll a középpontban.
A főhősnőnk a kedvesével együtt elindul a párja családjához, hogy megismerkedjenek, de a lány már az út elején elbizonytalanodik: vajon valóban ez a fiú való mellé? Szereti őt? Hogyan indult és hová tart a kapcsolatuk? Az ő elmondásából ismerjük meg a kezdeteket, ám ez kevés lenne ahhoz, hogy a thriller is helyet kapjon a címkék között. 
Gondolatait rejtélyes üzenetek szakítják meg, melyeket a telefonjára kap és a hideg is kirázza tőlük az embert: nem azért mert annyira félelmetesek, hanem mert olyan érzést kelt bennetek, mikor tudjátok, hogy valaki figyel. Nem tudni ki és miért csak hogy ott van....Már jó pár hete végeztem az olvasással, de ez az érzés még mindig bennem van....

Nagyon tetszett a lány  - és nem lustaságból nem írom le a nevét, hanem azét, mert a könyvből sem derül ki - filozofálgatása a  magánéletéről. Szeretem az ilyen szálakat, hiszen segít abban, hogy én magam is átgondoljam az életemet és a megfelelő döntést hozhassam arról, merre szeretnék továbbhaladni. 

Ám összességében számomra ennyi volt a pozitívum: valamiért nem sikerült kedvenccé avatnom a könyvet. Talán, a "kevesebb, néha több" elv jobb lett volna, vagy vagy több thrillert belevenni, magam sem tudom. 
Zavart az is, hogy konkrétan nem kapunk választ semmire, egyszerűen csak úgy megtörténnek az események. Ha valamit, akkor az üres várakozást utálom a legjobban az életben is.

Ám akik szeretik  lassú folyású, elmélkedős regényeket, az Athenaeum Kiadónál leadhatja a rendelését!

Írta: Isabel


Tamási Áron - Ábel ​a rengetegben (Ábel 1.)

Pár héttel ezelőtt két nyolcadikos tanítványom segítséget kért tőlem az irodalom leckéjük kapcsán. Kérdésekre kellett válaszolniuk, melyek a...

Népszerű bejegyzések