Trapp Patrícia verseskötetét csak azoknak ajánlom, akik
szeretnének elmélyedni saját lelkükben.
Ez a fiatal hölgy korát meghazudtolóan vájkált a lelkemben
és akaratlanul is eszembe juttatott olyan emlékeket, melyeket legszívesebben
elfelejtenék! Értem ezalatt a tiszta és önzetlen szerelmet, az önfeláldozást és
a reményt. Azt a színtiszta vágyat a másik társasága iránt, amit még nem
mocskolt be semmi.
De a költőnő versei nem csupán a szerelemről szólnak. Bárkit
elérnek, akiknek fontos személy van az életében.
A versek öt csoportot alkotnak és ez nem véletlen.
Az első résben érződik a próbálkozás, mint fiatal költőként
mint pedig fiatal nőként. Szeretne szeretni és szeretve lenni, megtapasztalni
azt, ami az adott pillanatban elérhetetlennel tűnik a számára.
A második rész teljes egészében az édesanyjának íródott.
Olyan erős gyermeki szeretet fűzi hozzá, melyet manapság már ritkán látni.
Patrícia viszont jól tudja: egy anyát nem pótolhat senki. Lehet akármilyen
boldog az életünk, nélküle valami megfoghatatlan űr tátong az ember lelkében.
A harmadik rész számomra az ábrándozást idézte meg. Amikor
még nincs konkrét cél/érzés, csak fogalmazódik valami. Valami, amely
megváltoztathatja az életünket. Ennél a résznél azt éreztem, hogy Patrícia az
odavezető úton is megtalálta a szépséget.
A negyedik rész már egy értebb szerelemről árulkodik. Egy
nőről, aki nemcsak magának, de mások előtt is képes felvállalni az érzéseit.
Kevésbé engedi át magát a félelmeinek és engedi, hogy a világ gyönyörűsége
átjárja a lelkét.
Az ötödik és egyben utolsó részben, pedig ez az egész
összeáll egy egésszé. Minden a helyére kerül és belepasszol nemcsak a költőnő
lelkébe, de ebbe a verseskötetbe is. Bár nem vastag könyvről van szó, mégis
látom azt a nagy utat, amit Patrícia bejárt írás közben. Természetesen a
fejlődés, mint opció itt és él, mégis igazán gyönyörű utazásban lehet része
annak akik elmerül a világában.
Végül jöjjön néhány
költemény, amely kedvencemmé vált:
Téves út
Mondd, szerelem, merre jársz?
Szívemben tomboló vágy rád talál?
Fog érezni ajkam bódító csókot?
Tán hallani fülem hódító bókot?
Látni fog-e szemem remény-szikráját?
Vagy csak illúzió rebegteti majd pilláját?
Érint még kedvest két kezem?
Lesz még váll, hol nyugodhat fejem?
Futnak-e még gyönyör s öröm útjain lábaim?
Célt találnak régen titkolt álmaim?
Mi lesz velem, mondd, szerelem?
Válaszomat tán rossz helyen keresem?
Ha igazgyöngy volna
Ha minden könnycsepp, melyet értem ejtettél,
Egy igazgyöngy volna,
Ajándékod csillogó ékszer volna.
Ha minden jó, melyet értem megtettél,
Egy igazgyöngy volna,
Ajándékod tündöklő gyöngypalota volna.
Ha minden fájdalom, melyet értem átéltél,
Egy igazgyöngy volna,
Ajándékod mesebeli élet volna.
Ha minden nap, melyet együtt megélünk,
Egy igazgyöngy volna,
Ajándékod igaz, s örök boldogság volna.
Ha a világon minden édesanya
Egy igazgyöngy volna,
Akkor sem lennének olyan ajándék, amilyen te vagy!
Első találkozás
Csendes léptekkel közeledett felém,
S egyszerre megállt előttem a szerelem,
Bár még nem tudtam, valóban az enyém,
Furcsa tréfa vagy sors adta kegyelem.
Ritka galambpárként turbékoltunk naphosszat,
Egymás fülébe szégyenlősen mézédes bókokat,
S vártuk, az újra felkelő nap vajon mit hozhat,
Baráti öleléseket vagy tán szelíd csókokat.
Lelkem remegve szüntelenül csak azt sóhajtja,
Igaz szerelem te légy és örökké megmaradj,
Szívem minden dobbanásával óhajtja,
Álombéli valóság, lágy szellő hátán haladj.
S ha az időkerék forgásába beleszédülünk,
Mesebéli szép ruhában ünnepséget csapunk,
S egy díszes hintóba, mely álmunkhoz visz, beülünk,
Fogadalmunkon csók a pecsét, hogy egymáséi vagyunk.
Láthatatlan, de mégis oly erős s drága aranyszál,
Mely gyengéden egymáshoz bilincsel minket,
Mint sűrű hálót szőtt veszedelmes pókfonál,
Többé el nem ereszti egymásért dobbanó szívünket.
Ha felkeltettem az érdeklődésed, az alábbi linken megrendelheted a könyvet!
Írta:Isabel
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése