Áramszünet, avagy ami kicsapta a biztosítékot

 Már tavaly megkaptam a könyvet NiKy jóvoltából és el is kezdtem olvasni, csak valamiért mindig félretettem. Ám tegnap úgy döntöttem,, megérdemli a könyv, hogy normális véleményt alkothassak róla és persze megérdemli az ajándékozóm is, hogy tudja, tetszett-e, amit tőle kaptam.

Most szólok, hogy az értékelésem teljesen őszinte lesz és nem célom, hogy bárkit is megbántsak vele. Magyar szerzőként jól tudom, mennyi befektetett munka van egy könyv megírásában és én mindig próbálok a pozitívumokra koncentrálni, teljesen mindegy, hogy az a könyvnek hány százaléka. Már a munkát, a kitartást is nagyra szoktam becsülni. Ruby-nál is becsülöm. Ám sajnos nagyon nem azt kaptam amire számítottam.

A történet elején megismerjük főhősnőnket, akiről kiderül, hogy már egy éve aktívan dolgozó újságíró és nagyon szereti Koreát. Bár tudja, milyen állapotok uralkodnak Észak - és Dél Korea között munkaügyben elmegy, hogy cikket írhasson a témáról. Ez eddig nagyon izgalmas is lenne: viszont az első, ami szembeötlött, hogy Hadley egy egyetemi kirándulás keretein belül indul el az utazásra. Percekig ültem és azon gondoltam, hogyha a lány már nem tanul, hogyan engedhették meg neki, hogy iskolai kirándulás keretein belül utazzon? Létezik egyáltalán ilyen lehetőség? Annyira tanácstalannak éreztem magam az ügyben, hogy még NiKy-t is megkérdeztem erről - ő jelenleg is felsőoktatási tanulmányokat folytat, így gondoltam, ha van ilyen akkor tudja. Nem erősítette meg, hogy lenne ilyesmire lehetőség. 

Tudom, szőrszálhasogatónak tűnhet, de ez engem akkor is zavart. Aztán pár fejezettel később világossá vált, hogy a lány is abban az intézményben tanult és ez bizonyos magyarázattal is szolgál, de akkor már az országban tartózkodik. Félreértés ne essék semmi bajom az iskolai kirándulással, csak akkor már az elején fel lehetett volna vezetni azt, hogyan kapcsolódik Hadley múltjához.... Mindegy, menjünk tovább!

Miután a csoportot letartóztatják Észak - Koreában nem is igazán tudom szavakba önteni mi történik. Azt éreztem, hogy az írónő szerette volna bemutatni az ott élők kegyetlenségét és eltérő gondolkodásmódját, de ez valahol félúton megrekedt. Nekem nem voltak elég kegyetlenek, de a jóindulatot sem súrolta senki sem. Még a lány majdani szerelme sem. Néha megijesztik őket, elcsattan egy-két pofon, de ennyi. Személy szerint nem volt halálfélelmem, pedig egy túszejtés során annak kellene lennie.

 Jó, az egy dolog, hogy nekem nem volt halálfélelmem, de Hadley-nak sem volt. Mint mondottam az elején, újságíróként munkaügyben megy egy olyan országba, amit magánemberként is nagyon szeret. Nekem evidens lenne, hogy amit csak tudok kiderítek az úti célomról, még akkor is ha Észak-Koreáról meglehetősen szegényes információk állnak a rendelkezésünkre. Én imádom Japánt, Spanyolországot és most már Koreát és Kínát is egyre inkább kezdem megszeretni, ezért igyekszem a tudásomat gyarapítani velük kapcsolatban, pedig a munkámhoz semmi közük.  Viszont ha kifejezetten olyan feladatot kapnék, ahol meg kell jelennem személyesen sokkal több információval indulnék el, mint ami a lánynak volt. Pláne akkor, ha nem éppen kedves népek közelébe megyek.... Azt éreztem, hogy nem ijedt volt, hanem meglepett: nem értette miért bánnak vele úgy ahogy. Értem én, hogy meg akart szökni ezért szabályokat szegett, de ha több tudás lett volna a fejében, akkor tudhatta volna, hogy Észak-Korea nem az a hely, ahonnan olyan piti trükkökkel csak úgy kisétálhat az ember. Még a lakosok sem, nemhogy akit fogva tartanak!

De nem lenne teljes a történet szerelmi szál nélkül: az újságírónőnk bizony beleszeret az egyik ezredesbe a fogva tartói közül.  Természetesen ez az érzés viszonzásra lel, ezt adva reményt a szerelmeseinknek egy szebb jövő ígéretével.... Khm....

Nem vagyok pszichológus, de a lány szeretete a férfi iránt, az, hogy az élete kockáztatásával is meg akarja menteni, erősen Stockhol-szindrómára ad okot (Stockhol- szindróma: Ha kedvességet kap, akkor a túsz, empátiát/szeretetet érez a fogva tartója iránt. ) Tudom, hogy ennyire kilátástalan helyzetben az ember legalább úgy ki van téve a pszichés sérüléseknek, mint a testinek, de amikor az életösztönt (lehetősége van hazamenni, de inkább marad a szerelmével) legyőzi ez a ragaszkodás ott bajok vannak. És nem, ez egyáltalán nem romantikus! 

De Jin Park ezredes sem jobb: még ha a segítő szándék is vezérli, hagyja, hogy a lány és a saját vágyai uralkodjanak felette. Beleszeretett? Oké előbb juttassa biztos helyre és utána "legyenek egymáséi", ha szerencsétlen lánynak kitisztult a feje! A férfi érzelmeit egyébként a pszichológia: Lima -szindrómának nevezi.

Nézzétek én tudom, hogy létezik ilyen és iszonyatos dolognak tartom, ha valakinek át kell mennie rajta. Azt is fontosnak tartom elmondani, hogy kell erről beszélni, mert a mai napig több száz esetleg ezer eset lehet a világon, amiről nem tudunk és nincs megfelelően kezelve; így téve tönkre az ebben szenvedők életét! Nyugodtan lehet erről olvasni, könyvet írni, az sem baj, ha nem szakmai oldalról van megközelítve a dolog...de ne higyjük azt, hogy ez romantikus! A romantikus az, amikor két ember érzelmei külső hatás nélkül szárba szökkennek és viszonzásra találnak egymásban, nem az, amikor  érzelmeket táplálok azért, mert veszélyben érzem az életemet, vagy éppen azért mert tetszik nekem, hogy hatalmam van a másik sorsa felett!

Egyszerűen számomra ez a könyv borzasztó nagy csalódás volt. Az alaptörténet nagyon jó lehetne, ha a szerző jobban utánajárt volna azoknak a dolgoknak, ami a történet gerincét adják. Persze, természetesen nem lehetett egyszerű a dolga, mert sem a helyszín sem a sorsok alakulása nem egyszerű, de egy könyv véleményem szerint akkor lesz szerethető, ha annak az alapjai a valósághoz legközelebb állnak . ( Kivételt ez alól a fantasy és az ahhoz hasonló kategóriák képeznek, de ez a könyv, határozottan nem az volt.)

Ám senki kedvét nem szeretném elvenni: mások vagyunk így ha szeretnéd elolvasni a regényt, keresd az Álomgyár kiadónál e-könyv-ként!

Írta: Isabel

Jómagam is írással foglalkozom, ezért igyekszem mindig szem előtt tartani, hogy mennyi munka van egy könyv elkészítésével.  Nagyon próbálkozom most is ezt szem előtt tartva megírni…
Kérek szépen mindenkit, hogy aki szereti a regényt vagy nagy reményekkel várja, NE olvasson tovább!

Katolikus családból jöttem. Nagymamám, aki sajnos már nem él, arra tanított, hogy egy papban jobban meg lehet bízni, mint az orvosokban. Ennyit elöljáróban.

Nekem már az író megjegyzése nagyon gyanús volt: állítása szerint szereti  a katolikus egyházat. Nem tudom mások, hogy vannak vele, de ha én valakire/valamire így nézek, akkor annak a jó, a tiszta oldalát mutatom nem pedig azt a mocskot amit rejtegetni akarnak….. Mert igen sajnos, van a szép mögött az is, de ha én úgy kezdek valamit hogy „maximális szeretettel és tisztelettel tekintek a katolikus egyházra” akkor ahhoz tartom magam! Vagy szerinte ez az? Mert akkor áldom az eget, hogy engem nem így szeretnek!
Na jó gondoltam lehet ez egy könnyed kis marketing-fogás is, majd meglátjuk.
Az elején megismerkedünk a 29 éves Bell Tyler atyával, aki egy kis közösséget vezet és néha rájön hogy férfi.  Ám igyekszik kordában tartani vágyait. Oké, erről nem tudok nyilatkozni, mert nem vagyok  sem férfi sem pap. De azt tudom, hogy milyen éveken át nem kapni meg azt amire mindennél jobban vágysz. Igen nehéz, elmondhatatlanul nehéz, de nem kivitelezhetetlen! De jó mit tudom én…nem vagyok abban a helyzetben… Olvastam tovább.
És megérkezik a Poppy…. Bocsánat nem bírom ki, hogy ki ne mondjam: de mint valami kiskutya….:D Ezt az érzetemet az események csak tovább fokozták; de mindjárt kitérek oda is.
Mit nem ad az ég, a nő kezdi a bonyodalmak okozását… Mert miért is ne… Az ő hangja, illata és már a létezése kísérti meg „szegény” atyát…. Itt már a fejemet fogtam azért…. Eleve aki elhivatott egy döntés mellett az nem csábul el úgy hogy még az arcát se látta valakinek… meg egyáltalán: a hűség ( jelen esetben Isten és a papi hivatás felé) döntés kérdése, nem pedig a körülményeké.
Oké, megtörtént a kísértés, szegény Pap már ki van, de azért próbál ellenállni. Igaz, ez csak pár oldalra terjed ki, de na…Óriási kísértésről van szó  :D
Aztán egy nap a nő elmegy gyónni és elmeséli defektes életét: imádja ha a férfiak csurgatják utána a nyálukat, a kemény szexet sem veti meg. (Persze ez sokkal trágárabb módon van leírva; én nem vagyok hajlandó olyan szavakat használni). Bellnek meg nem hogy az nem esik le, hogy akkor itt a komoly önértékelési gondok vannak, de még be is gerjed tőle! Ez most komoly? Nőként ha nekem ilyeneket mondana egy férfi úgy elküldeném valahova, hogy porzana utána az út, nemhogy még vele akarjak lenni! De oké….vannak érdekes emberek gondoltam majdcsak jön valami kicsit értelmesebb rész is…
Jönni jött az újabb meglepetés; de akkora hogy a döbbenettől félrenyeltem a vizet….
Egy újabb beszélgetés vége egy jó nagy szexbe fullad; de nem akárhogy! Helyszínnek a templomot választják (hm…az akusztikája tuti jó, mert tiszteletet az a hely már nem kap) de kiderült hogy a csaj Szándékosan alsónemű nélkül ment oda? Nincs sok tapasztalatom, sem a csábításban, sem pedig az utcán való közlekedésben, de miféle nő megy el otthonról bugyi nélkül? Nem fél hogy…felfázik? :D Szándékosan és kész akarva gyújtotta be a puskaporos hordót és ez nagyon erkölcstelen és önös húzás volt DE! Tyler (itt már nem érdemli meg a titulusát szerintem) se kérette magát sokat . „Fordulj meg!” aztán kész tette amit akart.  A végén meg még meg is sajnálta a nőt, hogy ő volt az első, aki ilyen jellegű élményben részesítette…Ne már! Ha tudom valamiről, hogy nem szabad de megteszem, majd utána sem érzek bűntudatot, akkor azt a lelkem mélyén nem is éreztem rossznak.
Történet mesélésből mára elég is, csak egy pár gondolatot fűznék még hozzá:

Ha a főszereplő teszem azt egy átlagember, akkor is ugyanúgy ki lennék akadva, mert ez a fajta erkölcstelen viselkedés az én szememben nem elfogadott. Lehet azt mondani, hogy a pap is elsősorban férfi; igen az. De a Férfi szó szerintem nem egyelő azzal hogy az első Katával táncba megyek. Még az állatokban is megvan az az ösztön, hogy megválogatják a partnerüket, pedig ők jobbára a fajfenntartásért csinálják.
Viszont az hogy a szerző az egyik legrégebbi és legnagyobb tiszteletet követelő szakmát adta a főhőse kezébe, úgy hogy az összes elvét áthúzta, nagyon felelőtlen tett volt!

Molyon rajta van a romantikus címke a könyvön. Magyarázza már el nekem valaki, hogy ebben hol van romantika? Mert ha ez akkor én nagyon fordítva vagyok bekötve.

És az utolsó talán legmegrázóbb megjegyzésem a következő: az írónőnek ez a fajta szexualitás nagyon bejön, mert ha nem így lenne, nem erről szólt volna a regény. Viszont engem arra tanítottak, hogy ha valaki ennyire szeretne valamit hajrá! Ne írjon róla, hanem a magánéletében vegye a kezébe az irányítást!

Elnézést kérek mindenkitől aki ilyet szeret írni/olvasni és hozzáteszem, vannak  nagyon jól és igényesen megírt könyvek ebben a témában,  amik kedvenceim! De efféle „akciókat” tartsuk meg inkább magunknak. Ha a kis lelked ez boldoggá teszi rendben; de nem kell mindenből könyvet írni! ;)

u.i.: Ajánlanék egy nagyon hasonló témájú könyvet, ami a kedvencem! Romantikus is, erotikus is és igen itt is a pap lesz szerelmes egy nőbe; de itt igazi bűntudat sírás vezeklés és minden van:

Sidney Lawrence: Rontás virága

Nagyon jó szívvel ajánlom!

Ha kedvet kaptál hogy mégis  elolvasd A papot, többek között a Líránál megrendelheted! 

 Nem gondoltam volna, hogy ennyire erős indulatokat vált ki belőlem ez a könyv!

Ha figyelitek az olvasásaimat, láthatjátok, hogy nagyon elmerültem a nárcisztikus személyiségjegyek tanulmányozásában. A téma nagyon érzékenyen érint és, bár még csak most tanulok róla ez a mű túézás volt!

De mondom is mi a bajom vele!

Az első és legfontosabb, hogy a szerző nagyon nagy fogalomzavarban van: azt mondja ugyanis, hogy a nárcisztikus egyenlő a pszichopatával! Még csak gyermekcipőben járok a témában, de azt tudom, hogy létezik egy skála, ami segít meghatározni, hogy az adott személy mennyire is rendelkezik ezekkel a jegyekkel. A 10-es a legerősbb és ebből pszichopaták a 9-10-es szinten lévők! Nem mindenki az!

Konkrétan minden oldalon legalább ötször találkoztam ezzel a szóval és nagyon irritáló volt!

Arról nem is beszélve, hogy kis mennyiségben a nárcizmus segítheti is az életünket, hiszen megtanulunk picit önzőnek lenni. (De erről majd később, mert abban a könyvben amiben erről van szó, még csak az elején járok. ) Teljesen hülyeséget nem akarok mondani, de - mint mindenből, egy pici- ebből is hasznos lehet.

Aztán, ugye a könyv segítséget ígér azoknak, akik ilyen kapcsolatban vannak. De könyörgöm, nem segített vele. Elmondja, miért és mennyire gonoszak ezek az emberek és hogy mennyire kell őket kerülni - ez van benne szakszavakkal tűzdelve. De ez sem egy nárcisztikusnak, sem pedig a kódepenciában élőnek nem segít!

Az előzőnek azért nem, mert ráerősít arra a félelmére, hogy el fogják hagyni, a kodependesnek meg azért nem, mert nem foglalkozik a tüneteivel. Aki ezen megy át az fél, bizonytalan, depressziós - csak hogy a leggyakoribb tüneteket említsem! Nem tudja, hogyan viszonyuljon a nárcisztikushoz, súlyosabb esetben már a saját létjogusultságát is megkérdőjelezi, annyira össze van zavarodva! 

Személy szerint az ebből való kitöréshez vártam volna segítséget - nem kaptam meg.

De létezik olyan is, hogy valaki puszta kiváncsiságból veszi a kezébe - pl érdeklődik a pszichológia iránt. Nekik üzenem, hogy nagyon járjonak utána minden olyan információnak, melyet ez a mű tényként közöl, mert olyan féligazság-szaga van az egésznek. Én a felénél befejeztem az utánajárást - bevallom, belefáradtam. De aki való tényeket szeretne a toxikus kapcsolatokról és ezt olvassa, mindenképpen szerezzen be más irodalmat is, és meg fog lepődni....

A hab a tortán, hogy ezt egy szakember írta.....Szóval vagy minden egyébb tanulós felületem/könyvem tudja rosszul, vagy az írót nagyon elragadták a saját érzelmei, vagy nem tudom....

Lényeg, hogy számomra óriási csalódás volt. Remélem, egy nap beszélhetek valakivel, aki tényleg szakember a témában - és rákérdezhetek erre a műre is. Adok pedig tanulok magamtól!

Ha úgy döntesz, te adnál neki egy esélyt, a Bookline várja a rendelésed!

Írta: Isabel