A most következő regényt nagyon vártam. Tudtam, hogy nehéz téma az alapja, de mégis nagyon el akartam olvasni. Köszönöm Helénának, hogy megtehettem!
Főszereplőnk a tinédzser Hajnal, akinek az élete még a rémálomnál is rosszabb. A lány teljesen egyedül érzi magát: a családja nem foglalkozik vele, az iskolában kirekesztik maguk közül és a lány egy nap eljut odáig, hogy feladja. Édesanyja vérbe fagyva találja őt a fürdőszobában....
Az írónő csodálatosan oldotta meg a cselekmény vezetését, hiszen azzal indulunk, hogy a lány életét sikeresen megmentették. Miután hazaengedték a kórházból visszatér az iskolába és a családjához, ahol a szülők nem igazán tudják megérteni, hogy a lányuk miért hozta meg ezt a döntést, hiszen a lányuknak mindene megvan.
A suliban mindenféle diáktípust megismerhetünk a népszerűtől a kevésbéig. (Direkt nem használtam a lúzer szót.) A lány azonban sehova sem tartozik és hiába tehetséges, ez sem elég ahhoz, hogy kilépjen a láthatatlanság alól.
Az írónő zseniálisan mutatja be a kamasz lány érzéseit és gondolatait, bár az számomra nem újdonság, hogy fantasztikusan ír. A borító és az egyéb grafikai elemek is nagyon szépek és igényesek, de most úgy érzem, másról kell egy picit beszéljek. Arról, amire a Reménysugár fel szeretné hívni a figyelmet.
Soha nem tudhatjuk, hogy ki milyen csatát vív legbelül. Mindenkinek az életében vannak olyan dolgok, amire nem látunk rá, még akkor sem, ha kívülről úgy tűnik, hogy fantasztikus a sorsa. Ez kiváltképp igaz az iskolai rendszerre. Nagyon nagy odafigyelést igényel a fiatalok nevelése (nemcsak az oktatása) hiszen az, hogy milyen emberré válik majd, nagyban függ attól, milyen példát lát maga előtt.
Voltam kollégista...és akadályoztam meg öngyilkossági kísérletet. Sőt, olyan iskolatársam is van, akinek már nem segíthettem és fiatalon ért véget az élete. Pedig a lány jómódban élt, jó tanuló volt és vagány; gyermekésszel sosem gondoltam, hogy vele ilyesmi történhet. Mégis megtörtént.
Számtalanszor elgondolkodtam azon, hogyha akkor jobban figyelek, ha észreveszem a jeleket...mert bizony vannak...
A csendes még csendesebbé válik, vagy hirtelen balhézni kezd.
Nem akar részt venni a társasági életben, sokat van egyedül.
Nem eszik úgy, mint korábban vagy éppen túl sokat eszik.
Nincsenek barátai vagy igazából senki, akivel beszélgethetne.
De ennél jóval több minden lehet, most csak a legszembetűnőbbeket említettem meg.
Azt gondolom, hogy ahhoz, hogy érzelmileg stabil generációt nevelhessünk ki nagyon kell a beszélgetés és az odafigyelés. Jelenleg két tanulóm van és minden órát egy 5-10 perces beszámolóval kezdünk, hogy ha valami baj van időben orvosolni tudjuk. Tudom, hogy ez egy iskolában több száz gyerek mellett nem kivitelezhető, de az odafigyelés, egy-egy kedves szó is rengeteget javíthat a helyzeten.
Otthon pedig szánjunk arra egy pár percet, hogy valóban érdeklődjünk a gyerek napjáról és mikor mesél, csak rá figyeljünk. Tudom, hogy sokszor a szülők 12 óráznak és napról napra élnek, de nem azon a pár perces beszélgetésen fog múlni a nap további része és lehet, hogy van mondandó, csak nem mernek belekezdeni.
A gyerekeknek pedig azt mondom amit a tanulóimnak is szoktam: ismerj meg valakit, mielőtt véleményt formálsz róla! Ne higgy feltétlenül annak, amit mások mondanak, hanem dönts magad! Lehet, hogy neked sem lesz szimpatikus, de akkor ne bántsd! Nem attól leszel menő, ha beállsz a sorba, hanem attól, hogy kialakítod a saját gondolataidat és megpróbálsz úgy viselkedni, ahogy neked is jól esne, ha viselkednének veled.
Ha pedig már úgy érzed eleged van, mert szar az élet és nem látsz kiutat, először próbálj meg beszélni erről valakivel. Baráttal, de egy felnőtt még jobb lenne. Ha nem mered otthon mondani, beszélj négyszemközt egy tanárral! Azonban ha végképp nincs ilyen (nekem is volt nem olyan rég), akkor próbálj meg kialakítani napi szokásokat. Mondok példát, ami nekem bejött, mert én is nagyon sokat vagyok egyedül:
*nem baj ha sírsz, jót tesz (ha visszatartod, csak még mélyebb lesz az üresség érzeted) - keress egy helyet ahol biztonságosan megteheted
* találj valami hobbit, amit Te szeretsz (nem a barátok, nem a suli, nem a család, hanem te) - nekem ilyen a felnőtt színezés, a rajzolás de imádok tanulni és animéket nézni - na meg persze olvasni :))
* végezz valamilyen testmozgást - én tornázom a szobában, de bármi jó, ami fizikailag lefáraszt)
És ami nagyon fontos!
* Írd fel minden nap, hogy aznap mit akarsz csinálni! - Ezt lehet kézzel naplószerűen (én így szoktam, mert rajzolgathatok is bele) de egy naptár a telefonon is megteszi. Erre néz rá minden nap és végezd el, ami fel van írva Tervezheted egy héttel előre, de egyik napról a másikra is, a lényeg, hogy minden nap pipáld ki azt a 3-4 dolgot a listádon.
Tudom unalmasnak tűnik, viszont ha hozzászoktatod magad ehhez a típusú rendszerezéshez, sokat fog javulni a kedélyállapotod. Először csak kicsiket tervezz és mikor büszke leszel magadra, hogy ez is, meg az is kész, jöhetnek a nagyobb célok! Tényleg lehet piciben kezdeni: pl. mától minden nap megiszok fél literrel több vizet, vagy elmegyek és sétálok egyet, vagy ha kész a lecke megnézek egy részt a kedvenc sorozatomból. Ezek az apró sikerek minden nap eltöltenek egy pici boldogsággal és így szép lassan meglátod, hogy van fény a sötétségben. Mert mindig van. És ha mások nem tartják nekünk, akkor tartsuk mi magunknak!
Köszönöm Helénának, hogy megírta Hajnal történetét, hogy figyel és felhívja a figyelmet erre a sajnos még mindig kerülendő témára!
Amennyiben megvennéd a saját példányod, keresd a az írónő hivatalos Facebook-oldalát!
Írta: Isabel
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése