Angyalok Krónikái - Kísértés I. fejezet



Csábítás

            Az élet kiszámíthatatlan. Sosem tudhatjuk, hogy a vak véletlennek köszönhetjük-e, ami velünk történik, vagy valamilyen rejtélyes erő van a háttérben, és irányít bennünket. Ezt hívhatjuk sorsnak, végzetnek, isteni akaratnak, de akárhogy is nevezzük, rendíthetetlenül hiszünk abban, hogy amit teszünk annak úgy kellett lennie, és hogy semmiképp sem tudunk változtatni, mindegy mennyire erőlködünk.
Nem tudom, engem milyen erő vagy akarat juttatott el idáig, de abban biztos voltam, hogy az életem ezentúl gyökeresen megváltozik.
Ha visszagondolok, az egész 14 éves koromban kezdődött. Akkoriban folyton rémálmok gyötörtek, amik nem is maradtak abba, míg be nem töltöttem a 20. életévemet.
Szörnyekről, félelmetes helyekről és ismeretlen emberekről szóltak, akik rendszerint beszéltek hozzám és néha, – mikor megértettem szavukat, – segítséget kértek tőlem. Néhány éjszakán látomásokat is láttam, melyek némelyike be is következett. Nagyon kevés embernek beszéltem erről, mivel biztos voltam abban, hogy el sem hinnék a szavaimat. Abban sem vagyok biztos, hogy akikkel ezt mégis megosztottam, elhitték-e nekem, de afelől semmi kétségem nem volt, hogy ez okkal történik. Igaz, azt nem értettem, miért pont velem, hiszen még csak átlagosnak sem mondhattam magam; de egyet biztosan éreztem, bármi történjék is nem fogok meghátrálni emiatt.
Nem mindig emlékeztem tisztán ezekre az álmokra; néha csak foszlányok maradtak meg, de egyet, még ennyi év után is tisztán fel tudok idézni. Egy olyan helyen állok, amit tűz borít és egy magas csuklyás alak kezét nyújtja felém. Nagyon félek, és minden erőmmel azon vagyok, hogy messze kerüljek tőle, de bárhová megyek is mindig megtalál. Lélekszakadva rohanok előle, közben tüzes eső kezd hullani és az ég sötétvörösre változik. Végül az üldözőm elém kerül, és ezt mondja:
– Az enyém leszel – és ekkor felébredtem.
Nem is sejtettem soha, hogy ki vagy mi lehetett a csukja alatt, de ösztönösen tartottam, – és nem tagadom – tartok ma is tőle. Azt hiszem, ennek az álomnak is köszönhetem az erőt, hogy sikerült eljutnom oda, ahol most vagyok, és hogy volt erőm annyi akadályt leküzdeni. Viszont egy biztos; addig nem nyugszom, míg ki nem derítem, hogy ki az álombólés, hogy mit akar tőlem.
***
            Kinéztem az ablakon és láttam, hogy besötétedett. Annyira belemerültem a teendőimbe, hogy elfelejtkeztem az idő múlásáról, de a természet, mint annyiszor, most is emlékeztetett.
Természetemből adódóan nagyon alapos vagyok, ha a kötelezettségem elvégzéséről van szó. Bár, ez elég régimódi gondolkodásmód, de a véleményem az, hogy az ember legalább a saját magának tett ígéreteit tartsa meg. Ezért minden erőmmel azon voltam, hogy sikeresen levizsgázhassak. Éjt-nappallá téve tanultam a különböző tananyagokat; főképp, hogy bebizonyítsam magamnak, képes vagyok rá. Sokszor annyira belefeledkeztem egy-egy érdekesebb részbe, hogy éjjel 11 volt, mire ágyba kerültem. Ahogyan most is. Hulla fáradtan, de büszkén bújtam a pizsamámba, majd a jó meleg takaró, hogy elaludjak…
            Éreztem, ahogy meleg van és füst kaparja a torkom. Köhögtem, és ahogy kinyitottam a szemem, lángokat láttam, mindenfelé, amerre néztem. A szemem könnyezett a füsttől, de nyitva kellett tartanom, hogy kiutat kereshessek. Ahogy jobban körülnéztem, láttam, nem is otthon vagyok. A lábam alatt izzott a talaj: hasonló színe volt, mint az olvadt lávának. A fejem felett tüzes golyók süvítettek el és csapódtak a földbe, krátereket hagyva maguk után. Olyan volt, mintha tüzes kőeső hullana. Az ég a sötét narancs és a fekete között váltogatta színét. Nem tudtam, hogyan, de ki kellett jutnom onnan. A botomat kerestem, de a közelemben sehol sem láttam, és úgy láttam, mintha a lángok egyre közelednének felém. Nem volt választásom; meg kellett próbálnom bot nélkül elindulni valamerre. Megláttam egy nagyobb rést, amin esélyem volt kijutni, ezért elindultam felé, a füsttől hunyorogva. Kockázatos volt, hisz ha elesem, beleesem a tűzbe, vagy halálosan megégek a földön, de tudtam, ott nem maradhatok. Ahogy megtettem az első lépést majdnem a döbbenettől estem hasra; nemcsak, hogy nem estem el, de olyan stabilnak éreztem az egyensúlyom, mintha bot lenne a kezemben, vagy tartana valaki. Újra megkíséreltem, hát, és az eredmény ugyanaz lett. Megpróbáltam gyorsítani, mert a lángok egyre szorosabban fogtak körbe, és sikerült. Tudtam járni. Alig hogy felfogtam, mi történik, meghallottam azt a hangot, melyet évek óta próbálok elfelejteni:
– Üdvözöllek a birodalmamban, hercegnő. – Megfordultam és a tűzben egy alakot láttam. Az arcát nem tudtam kivenni, mert olyan volt, mintha a tűz elölről eltakarná, akár egy függöny.
– Már nagyon rég várlak, – folytatta és mintha elmosolyodott volna, legalábbis a hangjából ez derült ki, –de megérte, mert most végre befejezhetjük, amit elkezdtünk.
– Ki vagy te és mit kéne nekünk befejezni? –Próbáltam palástolni a félelmem, de a bátorságnak csak halvány fénye világított a lelkemben. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne vegye észre rajtam a rettegést.
– Óh, hát nem tudod? –A férfi elnevette magát. – Nem lep meg, hogy nem emlékszel, hiszen mindent Ők rendeztek el így. De, ez nem számít. Az egyetlen lényeges dolog, hogy lassan öntudatra ébredsz és én ezt nem engedhetem. Nem hagyom, hogy az utamba állj, Bella, soha többé!
Ahogy ezt kimondta, a lángok szorosan körbevettek és szinte az égig csaptak. Nem volt hova menekülni. Tudtam, meghalok. Egy sikítás akart kitörni belőlem, összeszorítottam a szemem, és vártam.
Másodpercek teltek el, de nem történt semmi… Enyhe friss levegő csapott meg és könnyebben is lélegeztem. Meleg, lágy fuvallatot éreztem majd mintha egy kéz simogatta volna meg az arcomat. Ezzel egy időben csak egy lágy hangot hallottam:
– Ne félj, én vigyázok rád!
Meg akartam érinteni a hang forrását, de ekkor…
Folytatás hamarosan!



Felébredtem. Csak álom volt. Egy újabb rémálom, akár csak tizenéves koromban. De nem. Ez más volt. Valóságosabb. Szinte éreztem a lángokat a bőrömön, a füstöt, mely megakadályozott a légzésben. Percekig csak feküdtem és próbáltam összeszedni magam, bár a szívem még gyorsan vert. Kiláttam az ablakon; még mindig éjszaka volt.
Amint csillapodott a pulzusom, megpróbáltam világosan gondolkodni. Hiszen ez csak egy álom volt, és mint tudjuk az álom csak az éber állapotunkban ért hatások kivetülése. Holnap vizsgázom, biztos nagyon ideges vagyok emiatt. Igen, minden bizonnyal csak erről lehet szó
                        Mindenképpen el kellett aludnom, mert a holnapi teljesítményem meghatározhatja az életemet. De rettegés fogott el. Mi lesz, ha onnan folytatódik ez a rémség, ahol abbamaradt? Mi történt volna velem, ha nem ébredek fel? És, egyáltalán, ki volt az álomban szereplő alak és mit akar tőlem? Miért akar megölni? Mire kellene emlékeznem? Annak a férfinek a hangja, aki rám támadt, ismerős volt, de akárhogy próbáltam, sehogyan sem tudtam felidézni, hogy honnan. A másik, aki segített teljesen más volt. A hangja kellemes, megnyugtató, biztonságérzetet keltő. Ki volt és miért akart megmenteni? Miért mondta, hogy vigyáz rám?
Minél inkább erőltettem a gondolkodást, annál inkább összezavarodtam és álmosabb is lettem. Egy ponton aztán nem küzdöttem tovább. Miért is tettem volna? Csak a gyerekek félnek az álmaiktól és én már rég nem vagyok az.

***
Másnap reggel korán ébredtem. Szerencsére az éjszakám második fele nyugodt volt; nem emlékszem, hogy álmodtam volna bármit is. A rémálomból is csak az érzések és néhány emlékfoszlány maradt meg. De most nem volt időm ezen gondolkozni. Sokkal fontosabb teendők vártak; ma volt a 11. évfolyamon az év végi osztályzás. Minden évben aggodalommal és vegyes izgalommal vártam ezt a napot: magántanulóként sokkal nehezebb volt azt a szintet hozni, mint azon osztálytársaimnak, akik jelen lehettek az órákon.
Mint minden intézménynek, a Szent József Gimnáziumnak is megvoltak a saját külön szabályai, melyeket szigorúan betartattak. Vizsgázni csak megfelelő öltözékben lehetett elmenni. Aki nem jelent meg a vizsganapon, egyeztetés nélkül, megkapta az elégtelen jegyet és még sorolhatnám. Engem különösebben nem zavartak ezek az intézkedések, sőt, kifejezetten tetszett, hogy kiöltözhetek; ahogyan az is, hogy van egy hely, ahol igenis adnak még a hagyományokra. De, mint mindenhol nálunk is voltak olyan diákok, akiket az iskolai szabályzat egy cseppet sem érdekelt. Egyszer egy osztálytársam azt mondta, hogy a fejünkben lévő tudást, nézzék, ne azt, hogy mi van rajtunk. Ebben igazat is adtam neki; viszont nem kerül nagy erőfeszítésbe az, ha figyelembe vesszük, amit az igazgatónőnk kér tőlünk. Mondtam is neki, hogy arra a 2 órára nem mindegy, mi van rajta? De nem kaptam erre választ.
Mivel szerettem a helyet, ahová készültem, kicsit magabiztosabb lettem.
Kimentem a konyhába, hogy megigyak egy kávét. Anyám már fenn volt; épp apámmal beszélte meg a teendőket. Nem volt kedvem belefolyni a beszélgetésbe, ezért leülve magamhoz vettem egy csészényit az ébresztőmből és a gondolataimba merülve elkezdtem inni. Éreztem, ahogy a forró lé lassan átmelegít és megrohantak az emlékek.
            Az első nap, mikor bementem, nagyon ideges voltam és féltem is. Fogalmam sem volt, hogyan fogadnak, de nem érdekelt: csak az számított, hogy tanulhassak. Több éve vártam már erre a lehetőségre és bármilyen akadály is vár, bármennyire is nehéz lesz, végigcsinálom! Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal indultam el, hogy beszélhessek az intézmény vezetőségével.
Mikor először megláttam az iskolát, elhűltem a csodálkozástól. Gyönyörű nagy ablakain át rengeteg fény jutott az épületbe; a kertje tele volt fákkal, melyek alkalom adtán árnyékot biztosítottak, de dekorációként is működtek. Az egésznek nagyon barátságos hangulata volt, ami megnyugtatott és bátorságot adott. Az igazgatói iroda a második emeleten volt, de szerencsére az építész gondolt a hozzám hasonlókra is: rendelkezett lifttel. Ez nagyban megkönnyítette a dolgom, ámbár az sem zavart volna, ha lépcsőznöm kell. Ahogy odaértünk, láttunk, hogy már várnak minket. A szoba kellemes hangulatú kicsi helyiség volt; olyan, mint bármelyik másik igazgatói iroda lehet. No, nem mintha olyan sokban jártam volna már.
            Az igazgatónő nagyon csinos volt és kedves. Egy másodpercig sem éreztem azt, hogy feszéjezné az hogy mozgáskorlátozott vagyok. Az alapadatokon túl megkérdezte, hogy mi az oka annak, hogy csak két bottal vagyok képes járni és hogy, miért nem sikerült befejeznem a tanulmányaimat az előző iskolámban. Dióhéjban elmondtam, hogy a születésem után bekövetkezett komplikációk miatt alakultak így a dolgok; majd elmeséltem a rossz tapasztalataim az előző sulimmal kapcsolatban. Megnyugtatott, hogy itt nem lesz probléma, mivel volt már mozgáskorlátozott diákjuk, aki ráadásul rosszabb helyzetben volt, mint én, mivel kerekesszéket használt. Viszont ezután merült fel az első probléma: Mivel a lakhelyem túl messze volt az iskolától, a tömegközlekedést pedig képtelen voltam használni, hogyan fogok bejutni az órákra? Eredetileg úgy volt, hogy lesz, aki bevigyen térítés ellenében, mivel tanítás csak hetente 3 alkalommal volt, de útközben kiderült, hogy mégsem tudja vállalni, az, aki a szavát adta. Tehát, ez a kérdés még az én fejemben is megválaszolásra várt. Mikor megosztottam az igazgatónővel a problémát, ő felajánlotta, hogy legyek magántanuló, így csak a féléves, illetve az év végi vizsgán kellene megjelennem. Felcsillant a remény, hogy nem kell elmennem anélkül, hogy csalódást okoznék magamnak és másoknak; így azonnal igent mondtam. De egyszersmind figyelmeztetett: sokkal nehezebb dolgom lesz, ha e mellett döntök. Magamnak kell elsajátítanom az anyagot, úgy hogy az értékelhető legyen.
Ezután jött a következő akadály: honnan szerezzek könyveket? Mint megtudtam, az iskola ezt nem biztosítja; minden diák maga gondoskodik róla. Gyors fejszámolást végeztem és kiderült, hogy ennek a kiadása jóval meghaladja a mi bejövő jövedelmünket. De, erre is volt megoldás: néhány volt diák otthagyott pár tankönyvet a régebbi kiadásokból, melyeket kölcsönkaptam az év végéig. Megkaptam az elérhetőségeket és a felvilágosítást mielőtt elköszöntünk volna: a teljes évi anyagot is megtalálhatom a honlapjukon és biztosítottak arról, hogyha ezen felül még a segítségemre lehetnek, nyugodtan keressem fel őket. Emlékszem, annyira hálás voltam, hogy örömkönnyekkel a szememben távoztam az irodából. Soha ezelőtt nem találkoztam még ilyen készséges és segítőkész emberekkel, mint ők.
            Azóta durván három év telt el és még mindig imádok vizsgázni; bár, mint számomra is világossá vált, nem minden diák osztozik a lelkesedésemben. Kilencedik osztályban csak különbözeti vizsgáim voltak fizikából, kémiából és biológiából. Fizikából olyan jól sikerült teljesítenem, hogy az az ötletem támadt, leérettségizek belőle középszinten. A tanárnő az első perctől kezdve segített: az interneten tartottuk a kapcsolatot, továbbá, ha szükségem volt rá, még tananyagot is küldött. Az egész vizsgaidőszakban nagyon vártam azt a napot, mikor nála kellett számot adnom a tudásomról. De ez csak holnap fog megtörténni.
Észrevettem, hogy az idő nagyon eltelt közben. Már csak két órám volt az indulásig, ezért bementem a szobámba, hogy kihozhassam magamból a legjobbat.
150 centiméteres magasságommal és molett alkatommal nem voltam éppen egy szépségkirálynő típus, de ez különösebben sohasem izgatott. Jómagam „ gömbölyű valami” -ként hivatkozom magamra, ha mégis szóba került a téma. Bár, az tény, hogy a ruhaválasztási és vásárlási ambícióimat eléggé háttérbe kellett szorítanom, ugyanis nagyon nehezen találtam a méretemnek megfelelőt. Pont emiatt örültem nagyon, mikor anyukám örömmel tért vissza egy ruhaboltból és közölte, megtalálta a megfelelő szerelést a vizsgáimhoz: fekete nadrágot, hófehér fodros, rövid ujjú blúzzal.


Valóban igaza lett: csodálatosan állt rajtam, mikor felpróbáltam. Nem sűrűn fordul velem elő, hogy szépnek lássam magam, de ebben az voltam. Hosszú barna hajam – amit a szemem után a legjobban szerettem–most copfba kötöttem össze hátul. Mivel a kocsiban valószínűleg leengedett ablaknál fogunk utazni, nem szerettem volna úgy a tanárok szeme elé kerülni, hogy úgy nézek ki, mint aki egy hete nem volt köszönőviszonyban a fésűjével.
A hajam után áttérhettem a sminkelésre, már, ha ezt annak lehet nevezni. Mindig a természetes szépség híve voltam, ezért nem is igazán érdekelt ez a dolog nagyon sokáig: majd rájöttem, hogy az idő múlásával, azért érdemes eltűntetni vagy éppen kiemelni ezt - azt az embernek arcán. Követve a visszafogott vonalat, a szememre csak egy halvány bézs színű szemhéjpor, a számra pedig átlátszó szájfény került. Egyszer kipróbáltam egy divatosabb erősebb kombinációt az érdekesség kedvéért, de az nagyon nem illett a személyiségemhez., ezért abbahagytam a kísérletezgetést Az egyetlen kiegészítő dolog, amiből többnek is kellett lennie a szekrényemben, az a parfüm. Sajnos, ez idáig még nem dolgoztam, így mindig másoktól kaptam őket ajándékba, – főként anyukámtól – így nagyon spóroltam velük és csak akkor használtam, ha mennem kellett valahova. Itthon, a tv nézéshez teljesen megfelelt édesapám locsoló kölnije is. Most is kiválasztottam a kedvenc illatom – egy virágos-gyümölcsös kombinációt–és nem sajnáltam magamtól. Na, nem azért mert telhetetlen lennék, hanem, mert tudom, hogy a 40 perces út alatt, több mint a fele a kifújt adagnak kárba vész. Volt időm és lehetőségem kitapasztalni ezeket.
– Iza, gyere enni–szólt be anyám. – Kész az ebéd. Ja, és csinos vagy, mint mindig!
Anya jól tudta, hogy nem sűrűn kapok bókokat és azt is, hogy mennyire ideges vagyok, ezért ilyenkor mindig igyekezett megnyugtatni a szavaival. Számtalanszor a tudomásomra hozta, hogy nincs miért aggódnom, annyit tanulok, hogy biztosan veszem az akadályokat, ahogy eddig mindig. Bármennyire is próbáltam hinni neki, a gyomrom minden alkalommal görcsbe szorult, méghozzá annyira hogy egy-két falatnál többet sosem bírtam enni. Tudtam jól, hogy ez hiba: hiszen este 18:30 előtt sosem értünk még haza, ott enni pedig sem kedvem, sem időm nincs, de akkor sem tudtam többet magamba erőltetni.
Az étkezés végeztével beszélgettünk egy kicsit, anyu átöltözött, majd megérkezett a sofőr, hogy elinduljunk.
            Bélával a különbözeti vizsgáim napján találkoztam először. Már az első perctől kezdve tudtam, hogy egy nagyon jó emberrel hozott össze a sors. Segítőkész volt és kedves, ám nem csak velem. Sokszor elvitte autóval édesanyámat bevásárolni vagy az ügyes-bajos dolgainkat elintézni.
 Az úton anyu és ő beszélgettek: én pedig próbáltam megnyugodni, hogy az izgalom a lehető legkevésbé befolyásolja a teljesítményem. Sokkal rövidebbnek tűnt az út, mint eddig bármikor: úgy éreztem, percek alatt tettük meg a 35 km-es utat. Az eső zuhogott, ezért anya megfogta a kezem, hogy meg ne csússzak a vízen. Többek között ezért kísért el mindenhová: hogy vigyázzon rám. Többször mondtam már neki, hogy ez teljesen felesleges, hiszen már 24 éves vagyok, de ilyenkor azért nagyon hálás voltam neki. Ahogy felértem a másodikra, egy ismerős arc lépett oda hozzám:
–Jó napot kívánok, Izabella. Sajnos nincs máshol hely, ezért a 10-esekhez kellene beülnie. Viszont ott jelenleg magyar óra folyik, de ne aggódjon beszéltem a tanárnővel és semmi akadálya, hogy ott írja meg a matematika dolgozatát.
A szívem a torkomban dobogott. Nem igazán tudtam elképzelni, hogy most ez hogyan is lesz. Míg ők Defoe-t elemzik, én küzdjek meg a függvények és egyenletek tömkelegével? Hiába volt Léna, a titkárnő olyan kedves, rettentően megijedtem, hogy ez meg fogja haladni a képességeimet. Az viszont vigasztalt, hogy nem teljesen idegenek közé kell bemennem: a tanárnő engem is vizsgáztatott már többször is és kifejezetten szimpatizáltam vele, az osztály néhány tagjával pedig már volt alkalmam váltani egy pár szót. Vettem egy mély levegőt és elindultam az ajtóhoz. Bekopogtam köszöntem, és ahogy a tanárnő meglátott, határozottan mégis mosollyal az arcán azt mondta:
– Jó napot, üljön csak le ahol helyet lát.
 Majd a többiekhez fordult:
– Ő itt Fehérvári Izabella, néhányan talán már találkoztak vele. Mivel helyszűkében vagyunk, nálunk írja meg a matek dolgozatát.
Mindeközben Léna is behozta nekem azt a bizonyos dolgozatot és a szemeim elkerekedtek a feladatok láttán. A tanárnő eközben folytatta:
– Tehát, mint az előbb mondtam a dolgozat végén egy esszé vár önökre. Kérem, fussák át a feladatokat és jelezzék, ha valamit nem értenek! Ha minden rendben, felolvasnék pár támpontot, melyek segítségükre lehetnek a következőkben…
A tanárnő elkezdett olvasni, de, hogy mit, arra nem figyeltem. Ahogy alaposabban szemügyre vettem a feladatsort, rájöttem, hogy annyira nem is nehéz. 6 feladatból állt: hatványozás és logaritmus, trigonometrikus számítások–és függvények, koordináta-geometria, illetve valószínűség–számítás. Volt rutinom ezekben a témakörökben, mégis éreztem a hiányosságaimat. Annyira belefeledkeztem a munkába, hogy csak másodszorra hallottam meg a tanárnő hangját:
– Iza, minden rendben? Nekem most ki kell mennem egy pár percre. Kérem, a lehető legjobban viselkedjenek, míg nem vagyok itt! – Ahogy ezt kimondta, halvány mosoly suhant át az arcán, majd távozott.
– Ááá, biztosan nem mernének puskázni vagy ilyesmi…– gondoltam, de meglepetten tapasztaltam, hogy ahogy becsukódott az ajtó azonnal elkezdődött a susmorgás.
Volt, aki a feladatot nem értette vagy a választ nem tudta, mások pedig csak meg akartak győződni arról, hogy a helyes, amit a papírra írtak Szinte minden oldalról beszéltek körülöttem, így egyre kevésbé tudtam koncentrálni. Az idő telt és szerettem volna már végezni, ezért nagyon halkan megkérdeztem:
– Lehetne picit halkabban, légy szíves? – Valószínű, nem hallott meg senki, mert ugyanúgy folytatták, mint eddig.
            Nem is hibáztattam őket, láttam rajtuk, hogy egy összetartó csoport: mindenki ott segít a másiknak, ahol tud. Én pedig nem tartoztam ehhez a csapathoz. Igazából nem tartoztam sehová. Nem voltak az iskolából még csak ismerőseim sem: a tanárok nevén kívül senkiét nem tudom. Nekem az időhiány miatt nem volt lehetőségem ismerkedni; mindig épp csak befejeztem a vizsgáimat és már siettünk is haza. Ők pedig miért is jöttek volna oda hozzám? Mikor a folyosón elmentünk egymás mellett, megkérdezték sikerülte-e az adott számonkérés, gratuláltak és mindenki ment a dolgára. Nem volt okuk, hogy közelebbről meg akarjanak ismerni. Ez volt az oka annak, hogy nem mertem határozottabban feltenni a kérésem. Elmosolyodtam és visszafordultam a papíromhoz, melyen már csak 1 feladat volt: a legnehezebb. De szinte ugyanebben a pillanatban Léna bejött és közölte, hogy 10 perc van hátra a dolgozatra szánt időből. Éreztem, ahogyan pánikba esem. Mit tudok percek alatt kihozni abból, amihez azt sem tudtom hogyan kezdjek hozzá? De nem adhatom fel! Valamit csak lehet vele kezdeni.

. Elővettem a függvénytáblázatot kinyitottam a megfelelő résznél hátha segít a szorult helyzetemen. Igazam lett! Mire felszólították a többieket, hogy adják előre az irodalmi részhez használt szöveggyűjteményt, félig kész lettem és reménykedtem abban, hogy ennyi elég lesz 1-2 pont megszerzésére.
            Épp szedtem össze a cuccomat, mikor megállt az asztalom sarkánál egy fiatal srác kezében vagy 4 könyvvel, rám mosolygott, majd megszólított:
– Szia, ne haragudj, csak el szerettem volna mondani, hogy nagyon örülök, annak, hogy velünk vizsgáztál. – Annyira meglepődtem, hogy először csak bámultam rá. Viszont, mivel rajtunk kívül már senki nem volt a teremben, megpróbáltam leplezni a zavartságom és határozottnak mutatkozni. Az első, ami szembetűnt, hogy rajta is ünneplő van: hófehér ing, fekete nadrággal.
Szuper, legalább nem csak én parádézom így. Most már ketten tűnünk ki a többiek közül, gondoltam.
Bár, a srác ruhájáról messziről lerítt, hogy van mit a tejbe aprítania, igaz, rajta nem is lehetett mást elképzelni. Soha életemben nem láttam még ennyire tökéletes külsőt. Maximum a jól megrendezett Oscar-díjas filmeken.
Ahogy jobban megnéztem, észrevettem, hogy magasabb nálam. Vékony, de nem túlzottan. Világos barna haja lágyan keretezte az arcát. Világoszöld szemeiből az értelem tükröződött; melyeket olyan hosszú szempillák árnyékolták, amit bármelyik nő megirigyelhetne. Nem szoktam udvarolni senkinek, de ő volt a legszebb férfi, akit életemben láttam. Mivel még mindig nem szólaltam meg, csak bámultam rá, kezdett kínos lenni a helyzet. Úgy döntöttem, rákérdezek az előbbi mondatára; egyrészt mert valamit mégiscsak reagálnom kellett–mielőtt még teljesen hülyének nézne –, másrészt pedig nem is értetettem, mire akar kilyukadni:
– Ezt hogy érted? – A fiú elnevette magát.
Nem tudtam, hogy honnan de a hangja nagyon ismerős volt. De ami még furcsább, hogy olyan zavarba jöttem előtte, mint ezelőtt soha. A pulzusom hihetetlen gyorsasággal vert és elöntött a forróság. Összeszedve a méltóságom maradványait belenéztem a szemébe és kíváncsian vártam a válaszát:
– Téged nagyon szeretnek a tanárok, és amíg veled foglalkoznak, addig mi puskázhatunk. Megtiszteltetés volt, hogy itt voltál és remélem, lesz még ilyen alkalom. Viszont, ne haragudj, most mennem kell. Még egyszer, örültem a találkozásnak. – Letette a könyveket az asztalra, és távozott.
Teljesen elpirultam és ezt már leplezni sem sikerült. Megtiszteltetés?! Ennek a fiúnak biztosan elment az esze…Ám valami különleges dolgot éreztem vele kapcsolatban. A kisugárzása, a tekintete bizalomgerjesztő volt, a hangja pedig egyenesen a lelkemig hatolt; áthatolt mindenen és megnyugtatta azt. Még sohasem találkoztam ilyen emberrel. Sugárzott belőle a kedvesség és a magabiztosság.
– Na jó, elég – mondtam magamnak. – Ő egyszerűen egy kedves, jól nevet fiú, akiről nem is tudok semmit. Egyébként is, valami biztos nem stimmel vele, hiszen egy idegennek nem mondunk olyat, hogy „ megtiszteltetés” csak azért, mert egy légtérben vagyunk vele.
Összepakoltam, elköszöntem a tanároktól és elindultam hazafelé. Hálás voltam, hogy a mai napra nem volt több vizsga, mivel nem biztos, hogy koncentrálni tudnék. Akármennyire is szerettem volna, nem ment ki az idegen a fejemből. Miért jött oda hozzám? Miért váltott ki belőlem ilyen hatást? Miért érzem azt, hogy ismerem őt? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések kavarogtak a fejemben útközben. Mikor hazaérve elmeséltem, mi történt anyuék is jót nevettek a dolgon. Anya meg is kérdezte: „ Ki ez valami múlt századi lovag?” De a nevét nem tudtam megmondani…..
            Vacsora után ágyba bújtam, hogy kipihenhessem magam. Az utazás mindig kimerített, arról nem is beszélve, hogy valami oknál fogva nyugtalan voltam. Még a takaró alatt is a titokzatos idegen járt a fejemben…
Éjfél körül lehetett, mikor felébredtem. Nem tudtam megmagyarázni, de éreztem, hogy valaki figyel. A hold és a csillagok fénye besütött az ablakon, így láthattam a szobám körvonalait, de rajtam kívül senki sem volt bent. Felültem, nekitámaszkodva a párnáknak, és igyekeztem megnyugodni. Aztán hirtelen minden elsötétedett: a hold és a csillagok eltűntek az égboltról, és egy mély, rekedt hang szólított meg:
– Üdvözöllek Izabella! – Ez az Ő hangja és most nem álmodom! De, hogyan lehetséges ez?! Hogyan került a valóságba???? Belemélyesztettem a körmöm a tenyerembe, gondolván a fájdalom felébreszt majd, de…valóban ébren voltam.
            Koromsötét volt, látni semmit sem lehetett és ez még inkább megrémített. Próbáltam megmozdulni, de sem a kezem sem a lábam nem engedelmeskedett. Mintha megbénultam volna.
– Tisztában vagy azzal, ki vagyok, így a bemutatkozást hagyjuk is–folytatta, meleg csábító hangon.– Jó, ha tudod: hiába hívnál segítséget, senki más nem lát és hall, csakis te, mégpedig azért, mert Én így akarom! Minden érzékedet uralom: a látásodat, a hallásodat, a szaglásodat, a mozgásodat, még a beszédkészségedet is. Nem kell félned, nem foglak bántani, még – Ezt a „még” szócskát olyan határozottan mégis lágyan mondta, hogy halálra rémültem. – Sajnos le kell süllyednem erre a szintre ahhoz, hogy beszélhessek veled, pedig a szememben nem vagytok különbek a férgeknél. Tudom, hogy ma leküldték őt hozzád, hogy védelmezzen, de hiába.
– Bármit tesztek is, már túl késő. Még úgy sincs esélyetek ellenem, hogy ő melletted van. Harcolhatunk is egymással, küzdhetsz, ahogy csak bírsz, de hasztalan. Ha összefogna mindenki a Földön, még az Ő harcosainak a segítségével is kevésnek bizonyulna. Csak az időtöket és az erőtöket pocsékolnátok és valljuk be, nektek egyikből sincs valami sok. Nekem viszont az örök idő áll a rendelkezésemre.
– Ez nem lehet….A lelkemben egyszerre éreztem hatalmas félelmet és gyűlöletet, de mégis honnan jöttek elő ilyen hirtelen?Mintha csak belelátott volna a fejembe folytatta:
– Érzed, mennyire gyűlölsz engem? Végezni szeretnél velem? Szeretnéd, ha nem léteznék, mert minden baj okozója én vagyok?–Felnevetett, olyan hangosan, hogy attól nem csak az egész háznak, de az egész falunak fel kellett volna ébrednie. De nem történt semmi.
– Hála nektek, embereknek, sokkal nagyobb hatalmam van, mint azt fel tudnád fogni. Az évszázadok alatt egyre nőtt bennetek a sötétség és a harag; irántam, és egymás iránt is. Jómagam pedig ebből nyerem az erőm. Ti vagytok az egyetlen faj, mely bármikor képes arra, hogy kiirtsa saját magát. Nem csak létfenntartás céljából, vagy önvédelemből öltök, hanem egy eszme, vagy a saját szórakozásotok kedvéért is. Még a legjóságosabbak szívében is található egy apró szilánk az én sötétségemből. Mint, például benned is, holott most nincs rá okod. Vagy akár nézd meg a történelmeteket: háborúk, betegségek és halál mindenfelé; ráadásul ezeket mind meg is előzhettétek volna–a hangjában nem volt más csak gúny és megvetés.
– Ez azonban nem így lett, sőt, minden úgy alakul, ahogy akkoriban elterveztem. Ha pedig azt gondolnád, hogy jó úton jár az emberiség ahhoz, hogy elkerülhesse a végzetét, nagyon tévedsz. Nem változott semmi, kizárólag a módszereim. Kénytelen voltam alkalmazkodni változó világotokhoz, mivel még nem áll érdekemben felfedni valódi szándékaimat…Viszont, van egy ajánlatom a számodra, Hercegnő!Komoly részed van abban, hogy sikerrel járjak, ezért csatlakozz hozzám! Légy mellettem és minden amire vágysz, a tiéd lehet. Örökké élhetsz és megvédem mindazokat, akik fontosak neked, sőt, még járni is képes leszel. A királynőmmé teszlek…. Minden gond és baj elkerül, csak légy az enyém!– Az utolsó mondatot alig hallhatóan préselte ki magából., de olyan sóvárgást éreztem belőle, hogy felállt a szőr a karomon.
– Ha mégis nemet mondanál, halld a következményeket: te és mindenki akit szeretsz, szenvedni fog. Egyfajtában azon leszek, hogy életed minden egyes napján megbánd, hogy nem engem választottál!! Az embereknek csak elképzeléseik vannak arról milyen a pokol, de ha mellette döntesz, a saját bőrödön fogod megtapasztalni, mennyivel rosszabb, mint ami a képzeletetekben valaha is megszületett. Minden egyes percben, míg élsz; sőt még azután is!–Egyre fokozódó feszültséget éreztem felőle, de akárhogy próbáltam, megszólalni sem voltam képes.
– Most már tudod, mire számíthatsz. A döntés a tiéd, de ne feledd: nem csak Ő képes belelátni a fejedbe és a szívedbe, hanem én is. – Most tényleg mosolyog, vagy csak a képzeletem játszik velem? – Mindazonáltal, ha beszélnél velem, csak szólíts a nevemen…..
            Meleg fuvallat csapta meg az arcom és csend lett. Ismét megkíséreltem a mozgást és sikerült. Elment, én pedig ismét magam voltam. A pulzusom gyors volt és szaporán vettem a levegőt; a gondolataim pedig úgy cikáztak akár a villám. Végre rájöttem, kivel van dolgom, de hogyan került a szobámba? Világosan kifejtette, hogy undorodik az emberektől, akkor mégis miért akarja ennyire, hogy vele legyek? Miért nem ölt meg inkább, ha egyszer ekkora hatalma van? De, talán igaza van abban, hogy minden elveszett és nincs remény. Hiszen, hogyan lehet egy olyasvalaki ellen esélyesen felvenni, a harcot, mint ő? Pláne, hogy sikerülne ez pont nekem, mikor még arra is figyelnem kell, hogy ne essek, minden lépésnél hasra? Bár, nem tetszett, de be kellett vallanom, hogy voltak igazságok a szavai mögött és az ajánlata is csábított. Végre nem lennék mások terhére, megtehetnék mindent, amit eddig nem, vagy akár annál még sokkal többet is…Igent kellene mondanom, és ki tudja talán pont ez a sorsom…..De mielőtt kinyithattam volna a szám, mély álomba zuhantam.

Ha tetszett, itt megrendelheted:
 

http://undergroundbolt.hu/angyalok-kronikai-kisertes

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések